A minap nézegettem a fákat, ahogyan fújja őket a szél. Odacsapódtak, visszatekeredtek, körmozgást végeztek a gyengébb ágak, de a törzs nem mozdult. Elgondolkodtam, vajon hogyan hat ránk Isten Lelke. Van közünk ahhoz, hogy Isten szavát megértjük? Mi csak élünk, és hagyjuk magunkat? Nem tehetünk semmit? Talán nem rossz példa a fa és a szél kapcsolata. Mert a fa részt vesz a szél munkájában, hiszen rajta látszik, abban az ellenállásban mutatkozik meg a szél ereje, amely a fa és a szél találkozásában megvalósul. És minél mélyebb a fa gyökere, annál erősebb a fa ellenállása. Minél gyengébb az ág, annál különlegesebb erőhatás alakul ki a szél hatására. Oda-vissza hajlong, egyszer enged, egyszer visszacsap, aztán köröznek is a hajtások.

Valahogy így van ez Istennel is. Mi vagyunk az a felület, amelyen meglátszik a szél munkája. A Lélek fúj. Ez az emberben nagyon gyakran egyfajta visszacsapódást vált ki. Csak azért sem! Talán észre sem vesszük, hogyan állunk ellen Istennek. A farizeusok egészen komoly gyökereket növesztettek, igyekeztek bebiztosítani magukat minden változással szemben. De azért a forgószélnek ők sem tudtak ellenállni. Az a szél viszont nagyon kemény szél. Kitépi a fát.

Isten munkája titokzatos ebben a világban. Láthatatlan, csak sejthető.

Nem látjuk másként, mint jó esetben az emberek viselkedésén és esetleg a természet csodáiban. Isten lelke akkor tud működni, ha hagyjuk. És még akkor is elsőre sokszor összekavaró, érthetetlen hatást vált ki bennünk. Nem segít bennünket más, mint egykor Nikodémuszt is, akinek ezt a mondatot Jézus elmondta, ez pedig a hit. A hit, mint valami érzékszerv, képes megfogni azt, ami láthatatlan. A hitünk képes arra, hogy összekösse a láthatatlant a láthatóval. A hit képes arra, hogy elgondolkodjon: Hogy is van ez a zúgás? Honnan erednek a dolgok? Miért is élek, miért vagyok itt? Ilyenkor kavarodik a lelkünk, ahogyan a szél csapkodja a fát ide-oda. De azután egyre világosabban megérti az ember, hogy nem emberi erő beszél, nem emberi erő az, amely hat rám, és nekem hagynom kell munkáját.

A hit mindig egyfajta ellenállásként fejlődik az emberben. Valahogy úgy, ahogyan egy fa is a széllel szemben alakítja a lombkoronáját. Hiszek, pedig nem látok. Hiszek, pedig nincs erőm, és kételkedem. Hiszek, mert a lelkem mélyén érzem, hogy az istenibe, e világon túlra kell kapaszkodnom.

Fekete Ágnes