Tiszta, éles levegőjű hely a gyergyóiak fővárosa, a 18 ezer lelket számláló Gyergyószentmiklós. Csinos, copf stílusú házak szegélyezik főterét. A Gyergyói-medence központja, több lakosa van, mint Csíkszeredának, de se megyeszékhellyé, se kulturális központtá nem tudott fejlődni, még csak nem is közigazgatási város. A megyeszékhely az ötven kilométerre fekvő Csíkszereda; a műút építését csak 1969-ben kezdték el, az igazságszolgáltatási szervek pedig – érthetetlen módon – sokáig a huszonöt kilométerre fekvő Maroshévízen székeltek, csak azután kerültek Csíkszeredába. A székely körvasút és a Maros az egyetlen kapocs a nagyvilág felé. A gyergyóiaknak nincs színházuk, sem számottevő művelődési házuk, a sepsiszentgyörgyi színház vendégszereplői jönnek ide. A tudomány és a művészet is mostoha talajra talál Gyergyóban. Egyetlen festő ütött végleges tanyát itt, a nemrég elhunyt Karácsony János, a gyergyói táj festője; galériáját nemrégen nyitották meg a helyi múzeumban.
A Székelyföld gazdasági lemaradottsága tulajdonképpen már a múlt század második felében kezdődött, az akkori kormányok hibás gazdaságpolitikája következtében. A két világháború között, a vidékre különösképpen ránehezedő nacionalista román gazdaságpolitika folytán elérte a mélypontot. Sok olyan falu volt, ahol évtizedekig nem épült új ház. A gazdasági romlás az egészségügyi állapotok rosszabbodását vonta maga után, a székelyföldi falvak Erdély legelmaradottabb vidékeinek ranglistájára kerültek: tízezer lélekre ha jutott egy orvos.
A székelyek a két világháború között kiismerhetetlen hatalommal, a nacionalista román gazdaság- és művelődéspolitikával kerültek szembe.
A földreform és a közbirtokossági erdők és legelők, úgynevezett Csíki Magánjavak elvétele nagy részüket megfosztotta létalapjuktól. Az akkori román államnak nem volt érdeke Székelyföld iparosítása, a lakosság törpebirtokos vagy agrárproletár életmódot folytatott, létüket az erdő és legelő határozta meg. Akit a falu határa nem tudott eltartani, az elvándorolt az Ókirályság ipari központjaiba. A fa- és kézműipar nem tudott versenyt futni az idővel, s ehhez még hozzájárult az ország általános gazdasági helyzete. A második világháborúig a Romániában élő lakosság életszínvonala lényegesen az európai átlag alatt volt.
Az „omnes gentes siculorum nobiles sunt”, a „minden székely nemes”, csak mint üres cím élt tovább.
Az egykor hadviselő, büszke és ősi kultúrával rendelkező nép, bár emberi méltóságát és igényeit megtartotta, kisebbségi sorsában semmiben sem különbözött más, jogfosztott népektől. Csupán bölcsessége s a századok folyamán kifinomodott valóságérzéke, alkalmazkodó képessége és ősi népi kultúrája mentette át a történelem megrázkódtatásain. Sorsa megtanította időben a zárkózottságra, a mindenre gyanút fogó óvatosságra. Hányszor vetette őket vissza a történelem a semmihez, de valahogyan mégis mindig újrakezdték.
Tragikus szigetsorsuk hűen kíséri a legújabb időkig: a hivatalos közhasználatban ismételten hallunk „székelyékről”, mint akik nem is tartoznának a magyar nemzet egészéhez – a magyarországi tankönyvekből 1945 után pedig egyszerűen eltűntek, a tanuló ifjúságnak csak egy igen minimális százaléka tud helyes feleletet adni eredetükről és hovatartozásukról.
A kora reggeli órákban indulok a Gyilkos-tó felé. Köd üli meg a Gyergyói-medencét ilyenkor, az őszi hónapokban. Gondolatok vesznek körül, elkószálok egy-egy pillanatra a nagyvilág tájain, ahol jártam, amíg a jelen marasztalgat. Ha valahol máshol lenne a Gyilkos-tó, nem Gyergyóban, elözönlenék a turisták, és Gyergyószentmiklós igazi város lenne.
Gyilkos-tó
Száraz, ösztövér ágak merednek a tó tükréből élettelenül az égnek. Odébb a kárpáti szoros, Békás, a hegyoldalban katonatemető apró keresztekkel. Fiatal, gyermekkatonák védték a szorost az értelmetlen háború utolsó napjaiban; aki fogságba került, az életével fizetett: „a Gyilkos-tóhoz vezető út mentén tíz-húszasával feküdtek sűrűn egymás mellett a székely katonák. Csak egy lövés volt mindenik tarkóján”. (Dálnoki-Veress Lajos)
A Kárpátok átjárói az erdélyi magyarság végzetévé váltak a századok folyamán. Békás, Gyimes, Ojtoz, Bodza, Tömös, Törcsvár és Vöröstorony útjain jött kun és besenyő, a török és tatár büntetőexpedíciója, a szabadságharcot leverő cári csapatok, és gördült két világháború halálgépezete. A szorosokon át menekült Moldvába Székelyföld férfilakossága a Habsburg üldözések elől, és itt áramlott és áramlik ma is munkaszolgálatra az Ókirályság városaiba, akiket a föld már nem tud eltartani. Az Ókirályságból pedig román lakosság szivárgott befelé, a régi Magyarország belseje felé, megtelepedtek a szorosok bejárataiban, míg az ott élő magyarság lassan lemorzsolódott. A kivándorlási folyam pedig az erdők államosítása és a földek kollektivizálása után is tovább dagadt.
A Békás-szoros fölött ide látszik a Csalhó, régiesen Csaholó friss hóval fedett csúcsa, alatta a régi országhatár, s az út Piatra Neamț felé. A moldvai városka valamikor végállomás volt és gyűjtőhelye az osztrák hatóságok elől idemenekülő gyergyói székelyeknek. A XVII. század közepén még három magyar ház állt Piatra Neamțban – azelőtt valószínűleg több lehetett. A jászvásári egyetemen ma is több száz magyar egyetemi hallgató tanul.
A gyergyószárhegyi magaslatról kitárulkozik a gyergyói-csíki székelyek világa, a havasok sápadtkék vonulata. A hegyoldalba épült a ferencesek híres kolostora, lejjebb, a falu felé Erdély egyik legszebb reneszánsz épületének, a XVI. századbeli volt Lázár-kastélynak a romjai, amelyet épp most renoválnak. Itt töltötte gyermekkorát Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. A Lázároknak jelentős szerep jutott Erdély történelmében. Lázár András Báthory Istvánt kísérte el lengyelországi útjára, Lázár István pedig II. Rákóczi Györgynek volt egyik főembere.
Lázár-kastély
Bágyadt a fény ilyenkor, késő ősszel a felcsíki tájon; az elömlő fénybe belerajzolódik a karcfalvi vártemplom tornya. Megcsillan az Olt ezüst szalagja, partjait nagyközségek szegélyezik. A történelem sűrű nyomokat taposott a talajba. Legélénkebb az élmény talán a tragikus emlékű Csíkszentdomokoson, Márton Áron, Erdély püspökének és Kurkó Gyárfásnak, a Nehéz kenyér szerzőjének a szülőfalujában, ahol 1944 őszén a Maniu-gárdisták 16 székelyt végeztek ki.
Csíkszentdomokos
A falu határában, a Pásztorbükk nevű helyen gyilkolta meg 1599-ben egy idevaló székely legény, Ördög Balázs, Mihály vajda megbízásából a menekülő Báthory András erdélyi fejedelmet.
Középkori kultúránknak is vannak itt lépten-nyomon érzékelhető emlékei: Csíkrákoson XII. századbeli templom, Karcfalván XIV. századi gótikus erődtemplom, Gyergyóalfaluban a XIII. században épült templom.
Nehéz a lét a gyergyói tájon – történelem, természet nehézzé, sokszor elviselhetetlenné tette. Az emberek zárkózottak, bizalmatlanok, mint akiket a történelem oly sokszor rászedett.
Itt van az ország legnagyobb hőmérsékleti kilengése, 73 fok; Gyergyóalfaluban süllyed a hőmérő a legmélyebb pontra. A falu lakossága az utolsó száz év alatt alig szaporodott: a múlt század közepén 6000 lelket számlált, ma 6500 lakosa van. Nem mintha alacsony lenne a természetes szaporulat – ennyit tud eltartani a föld.
A hosszan elnyújtózó Gyergyóalfalun keresztül vezet az út a Bucsin-tetőre és onnan Székelyudvarhelyre. Nincs műút errefelé, a hatvan kilométeres távolság csaknem félnapos utat igényel. Jó utak hiánya évtizedekre kikapcsolta Székelyföldet az ország vérkeringéséből. A Bucsinon való átkelés egy expedíció viszontagságaival jár annak, aki nem szokta meg. De megpihen a lélek a tetőn, és felmelegszik lent, a Sóvidéken, a parajdi völgyben.
Atyha
Meleg tekintetű emberek vesznek körül, kenyérrel, szalonnával kínálnak. Arcukon ott ül még a májusi árvíz rémülete. Lassan idebátorkodott a fél falu, elmondják gondjukat-bajukat, mindenki a maga módján. A barna szemeket befutja a könny, amikor szóba elegyedünk. Ritkán láttam elhagyatottabb népet. A veszély ide is a folyók mentén lopakodott, mint annak idején a tatárok.
Későn este kerültem Székelyudvarhelyre, a székelyek anyavárosába. Magánházban kaptam szállást. Az új szálloda, az udvarhelyiek büszkesége, akkor még nem volt befejezve. Szobámba bevonult az erdélyi ősz: alma, körte, szilva illatozik a padlón, a szekrények tetején. Milyen elprédált ősz volt az utolsó, amit itt töltöttem.
Mondják, hogy itt élő barátomat, aki már a két világháború között a baloldali mozgalom aktív embere volt, 1945 után tízévi kényszermunkára ítélték; később rehabilitálták és vezető helyre került. Ma már nem érdekli a politika, de mint pártembemek nagy a tekintélye és befolyása, ő az udvarhelyi székelyek szószólója. Amikor a párt főtitkára székelyföldi propagandakörúton volt, az udvarhelyiek íratták alá az engedélyt az új művelődési ház megépítésére. Nagyon nagy dolog ez errefelé. Hargita megye 280 ezer főnyi magyar lakosságának nincs színháza, a sepsiszentgyörgyi színház látogatja rendszeresen a várost; az előadásoknak több ezer nézője van.
Hajnal felé indultam szállásomra. Ahogy a kihalt utcákon haladtam, a furcsa derengésből előbukkant a Küküllő agyagos, sárgás vize, a neoklasszikus művelődési otthon fehér oszlopsora.
(folytatjuk)
