Ez a Sanyi, hát ez is mindenre emlékszik.

Nem pesti kerítés, kiáltja a fülembe. Hanem testi fenyítés! Mintha nem hallanék rendesen.
De aztán elmeséli, miért kaptunk ki. Mi igen, de ő azért valahogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Mindig valaki más. Pedig jól emlékszem, hogy egyszer őt is elkapta a gépszíj.
Utólag könnyű mindent valaki másra keverni.
Miért kapott ki, na várjunk csak, melyik is. Akkor már volt iskolai dalcsoportunk, Bíró Endre tanító bácsi keze alatt. A tanáraink majdnem mind tanítók voltak, ma úgy mondanák: káderhiány miatt.
Jó emberek voltak. Gyorsan végigfuttatjuk az emlékeinket az első, a második és a harmadik soron, elöl a lányok, mögöttük a kicsik, aztán hátul a hatodik-hetedikesek.
Na jó, eddig rendben Sanyi. Mondhatod.
De biztos, hogy nem vagy süket?
Hát, ha valamit nem akarok meghallani, akkor nem hallom meg.
Na jó. Emlékszel, mikor azt énekeltük, hogy Házam előtt egy almafa...
Emlékszem.
Házam előtt egy almafa. Piros alma terem rajta. Szedd le, rózsám, az almáját, de ne bántsd a zsenge ágát. Hej, mert az alma mulandó, elmulandó, de a fája maradandó!
Mintha most is látnám Bíró tanító bácsit: feszes csizmanadrág, lábán bilgeri csizma, repülő szárnyú zakója alól büszkén elődomborodó pocak, arca piros, mint a dal tárgya, bajusza mókásan mozog vezénylés közben. Feje kissé vöröses, főleg, ha nem megy jól az ének.
Jobb keze félig béna, ezért hátra teszi, bal kezében félméteres dirigáló vessző. Majdnem bot.
Azzal dolgozik. Pálosi Jancsi szerint vesztegeti a kalóriát. Bal kezével trancsérozza a levegőt, jobb csizmasarkával veri a taktust.
Meglehetősen komikus, akkor is, ha nekünk újra és újra kell kezdeni a nótát. Tóth Miklós azon spekulál, hogy vajon elér-e hozzáig a bot vége.
Kánonban dalolunk, az egyik rész mindig elrontja. Vagy elkésik, vagy előreszalad. A vége sosem sikerül.
Házam előtt egy almafa...Kezdjük, leinti; kezdjük, leinti; nagyokat fúj. A tanító bácsi feje lilába vált. Szemöldöke furcsán táncol.
Piros alma terem rajta...Leinti. Mindig leinti; ha nem itt, akkor annál a résznél, hogy szedd le, rózsám, az almáját.
Már nagyon unjuk, két óra elmúlt, péntek, mennénk haza. Reggel kiadták az ebédet hideg koszt formájában, rég megevődött. Ha most elindulunk, négyre Haranglábon leszünk. Az odavalók: Tóth Mikiék, Szekeres Jancsiék, Fuszujka Andrásék, Tímár Sanyiék, Pálosi Jancsiék kóstolgatják a szabadságot. Nekünk Dányánig még jó órányi a járás, mert a kicsik nem tudnak lépést tartani.
Unjuk és éhesek vagyunk, és nagyon ránk jött a mehetnék. Rosszalkodunk, mulatérozni semmi kedvünk. Hiába olvastuk a Gyermekkorom emlékeiben, hogy amikor éhes, az úr sétál, a paraszt hallgat, a cigány énekel.
Akárkik vagyunk is, nekünk nem megy.
A tizen-sokadik kezdésnél szakad a cérna: Tóth Miklós eltéríti a vágányról a szöveget. Mutáló hangja, mint a kiselefánté. Jól hallhatóan ezt harsintja: „Házam előtt egy nagy mafla...”
A tanító bácsi keze megáll a levegőben. Reszket bennünk a lélek.
Bordáink között kalapácsmalom.
Sanyi szerint csak csüpüpotyoló.
Aztán fölemelkedik a varázspálca, mint a felcsapó kútostor:  megvillan, és lezuhan villogva.
Édes fiam, mondja Bíró tanító bácsi. Édes fiam, verjed a csúfot anyádba!...
Mintha diót kosztolnának, kopog a Tóth Miki kobakja.
És pattog a pálca mindenkin, akit csak elér. Riadtan szaladunk szét, mint a megkergült nyáj.
A dalárda-próbának annyi. Mehetünk, haza...
Nem is Tóth Miki volt, mondom ennek a Sanyinak, aki mindenre emlékszik.
Te voltál!
Tudod, mit? (Tápászkodik, és már indul is.)
Na mit?
Azt, hogy verjed a csúfot... Tudod, kibe.
Nem pesti kerítés, kiáltom utána. Mindig összeveszünk. Pedig immáron meg is becsülhetnénk magunkat; lehet hogy az ötvenedik találkozóra csak egyikünk jön el.
Vagy az sem.