Amikor megérkezünk, alig pár ember van a színpad körül. Két gyerek ad elő egy humoros jelenetet. Kár, hogy blőd a szöveg, a gyerekek nem tehetségtelenek. A fürdőváros ünnepel, vásár, lacikonyhák, koncertek, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Ír zenét jöttem hallgatni az öcsémmel, a zenészekkel utaztam. Régi ismerősök, a kezdetekkor az öcsém is a csapat tagja volt, szeretem nagyon, ahogyan játszanak.
Várni kell, amíg beszerelhetnek, addig kicsit körülnézek. A sok bóvli közt meglátok két kézművesstandot. Az egyiknél pár ruha, szebbnél szebb táskák. Kicsi, nagy, nincs két egyforma. Anyagok és színek kavalkádja. Táskamániás vagyok, nézelődök jó ideig, de nem figyelem, hogy ki árul. A gyerekek befejezik a műsort, zenész barátaink szerelhetnek. Szállingóznak az emberek a koncertre.
Az öcsém is előkerül két csapolt sörrel, jólesik a melegben. Esteledik, hegyek közt vagyunk, mégis kánikula van. A táskáknál megjelenik egy nő. Álldogál, nézelődik ő is. Továbbmegy, visszajön. Többször is. Aztán elkéri az egyiket, forgatja, kérdi az árát. Nem olyan sok, de nincs nála ennyi. A beszélgetésből kiderül, hogy ő is szentgyörgyi, akárcsak a kézművescsalád. Most figyelek fel a törékeny, halk szavú, fiatal nőre az asztal mögött. Két kisgyerek játszik körülötte, egy lány és egy kisebb fiú. Az asztal innenső oldalán álló nő visszaakasztja a táskát. Csak a fele pénz van nála. „Nagyon szép. Talán majd otthon, legközelebb. Hátha még meglesz.” Indulna, amikor a halk szavú utánaszól. „Elviheti, megkapom a többit otthon.” A másik azt hiheti, viccelnek vele, csak áll és néz. A halk szavú leveszi a táskát, elővesz egy névjegykártyát, a táska belső zsebébe teszi. „Ezen a számon megtalál.” A nő odaadja a pénzt. „De biztos? Nem baj?” Majd elkezdi átpakolni a régi táskából a dolgait. Az újat felteszi a vállára, téblábol, nehezen indul. „Nagyon köszönöm.”
Amikor elmegy, odalépek az asztalhoz. „Ne haragudjon, válthatnánk pár szót?” Bemutatkozom, ő is. Közben megjön a férje, kiderül, hogy az öcsém ismeri. (Én nem tudom, de az én öcsém mindenkit ismer...) Amíg ők beszélgetnek, sok mindent megtudok. Varrónő volt, gyári munkásként dolgozott. Nem sokan bíztak benne, amikor elkezdte megvalósítani álmait. Hosszú utat tett meg, szinte mindent egyedül, önerőből tanult, épített fel. Maga tervezi, készíti munkáit. „Én csak közvetítek, kaptam valamit, nincs más dolgom, mint formát találni hozzá. És nincs nagyobb elégtétel, mint amikor látom, hogy örömet szerzek.” A gyerekei játszanak körülötte, a lányát kérdem, ő már segít neki, tanulgat, szereti a sok színt, anyagot. Kezdődik a koncert, elköszönök.
A fúk nagyon jó bulit nyomnak. Mi is csápolunk a színpad előtt, az öcsém lentről velük énekli a dalokat, van, amelyiknek a zenéjét még ő szerezte. Kicsik, nagyok táncolnak, az arra tévedő nyugdíjasok is önfeledten imbolyognak, tapsolnak. Remek a hangulat. Jó csapat, jó zene. Nekik ez egy majdnem főpróba, másnap indulnak Manchesterbe. De pont olyan profizmussal, fergeteges kedvvel játszanak ennek az alig pár száz embernek, mint ezreknek bárhol a világban. Jó volt idejönni. De nem csak értük... A koncert végén a kézművesstandok irányába nézek. Üresek, összepakoltak, már útban lehetnek hazafelé.