Kis Béla neve fogalom. A sepsiszentgyörgyiek, leginkább a Mikóban végzett nemzedékek számára, de nemcsak. Kis Béla, a rajztanár. Kis Béla, az ikebanakör vezetője. Kis Béla, a dzsesszaudíciók szervezője. És Kis Béla, a festőművész. Ezt az arcát kevésbé ismertük. Ha néha – ritkán, az 1980-as években már szinte egyáltalán – kiállított, tárlata a Mikóban visszhangtalan maradt. Így hát a festőt alig-alig értékelhettük benne. Annál inkább minden mást. Legfőképpen azt, ahogyan bánt a diákokkal. Az első, szigorú fellépése után, amikor már megalapozta tanári tekintélyét. Amikor már felengedett, amikor már beszélt másról is, mint az az egy-két rajztechnika, amit meg kellett tanítania. És szívesen mesélt. Pláne, ha látta a diákok csillogó tekintetét.
És most láthatta volna közönsége csillogó tekintetét. Egészségi állapota nem engedte, hogy részt vegyen kiállítása megnyitóján. Csak képei törhették meg az Erdélyi Művészeti Központ monoton falfelületeit. Hatalmas vásznakon absztrakt, már-már a felismerhetetlenségig stilizált formák, alakzatok és üzenetek. És egy érzékeny, művésztárstól származó értékelés. Egy tanár expresszív hangja gesztusokban elbeszélve – ezt a címet adta Albert Levente a Kis Béla művészetének megértéséhez kulcsot adó írásának. Csak egy mondatot hadd idézzünk belőle.
„A vászonra vitt absztrakciót nézőként legfeljebb megközelíthetjük, de a hús-vér emberi találkozásokat különböző élő művészeti megnyilvánulásaiban, akcióiban érhetjük utol, mintegy szerves részeként művészeti tevékenységének, valahol a dzsessz és kísérleti zene közelében keresgélve.”
Kis Béla kiérdemelt még valamit. Tegnapi tárlatmegnyitóján egy kis zenét. Abból a fajtából, amit szeret. Cserkész Béla szaxofonján megszólaltatva. És meglepetésként egy élő ikebana-készítést. Hubbes László jóvoltából.
