A „minden lehetséges” már több mint fél évszázada tombol a művészetben, de a szürreális, a látomásszerű, a különös, a meghökkentő, a valóságon túli már ezelőtt is jelen volt mint a mindenkor figyelemfelkeltő és globálisan érthető formája a vizuális művészetnek. Ez a karakter, ami Szabó Anna Mária műveit meghatározza, nem kötődik földrajzi helyhez, korhoz, izmushoz, műfajhoz vagy iskolához sem. Minden időszaknak megvannak a különös vizionáriusai, a bizarr fantázia időtlen hatású művészei. Közismert művészek, akik a jelen kontextusában előzményként említhetők, nemcsak festők – mint Giorgio de Chirico, René Magritte, Andrew Wyeth –, hanem írók, mint Stanislav Lem, rendezők, mint Luis Buñuel, vizionárius építészek, mint Rem Koolhas. A pár évtizede hatalmas erővel előretörő festészetben például az Új Lipcsei Iskola – Neo Rauch, David Schnell, Matthias Weischer – alkotásai közeli rokonai az itt látható műveknek. Szabó Anna Mária módszerét azonban sokkal inkább a szereplő nélküli metafizika, mint a figuratív elemek használata határozza meg. Van azonban egy 2014-es emberalakos munkája, amelyben Dürer Melankóliáját fogalmazza át, a maga számára aktualizálja, vagy éppen ötszáz év távlatából Dürer titokzatos metszetének egy aktualizált (önarckép?) változatát alkotja meg az ülő lány (nem angyal-, inkább denevérszárnyas), a hit, a fantázia, a tudományok, az ezotéria, a művészet rejtélyeit kutató alakjában. A mély gondolatokba merülő könyöklő figura mellé helyezi saját kutyáját. A háttérből eltűnik a mérleg, a lélekharang és a homokóra, a mágikus négyzetet pedig egy gyűrött cetlire festi fel, az üstököst pedig csak az ablaknyíláson át látjuk az égen. Az Uránuszt, az asztrológiában a drámai fejlődés, a lázító események, a szabadság és a káosz bolygóját gyűrűjével együtt, lebegve ábrázolja. A szivárvány (a megbocsátás, a megbékélés, a remény, a boldogabb napok szimbóluma) és a mindenható geometria (a tudomány), az ég és a föld közötti kapcsolatot teremtő létra jelentőségteljesen uralják a bal oldali képteret.
A Melankóliát sokan másolták, idézték (Giacometti, Anselm Kiefer stb.) és értelmezték, Földényi F. László esszé­köteteket szentelt a témának. Goethének így maradt fenn a véleménye: „a fantáziának megvannak a maga törvényei, amelyekhez az értelem nem tud hozzáférni, és nem is kell hozzáférnie. Ha a fantázia által nem keletkeznének dolgok, melyek az értelem számára örökre problematikusak maradnak, a fantázia sem sokat érne.” Jan Bialostocki lengyel művészettörténész A régi és az új a művészettörténetben című tanulmányában pedig Dürernek ezt a munkáját egyenesen szürrealistának tekintette.
Sokat emlegetjük manapság a festészet kapcsán Francis Bacont is, aki jelentősen meghatározta a műfaj továbbélését, presztízsének fennmaradását azzal, hogy a festészetnek egy lehetséges útját jelölte ki. Nem is gondolnánk, hogy Bacon rengeteg fotót használt inspirációként. Műterme rengeteg gyűrött reprodukcióval volt tele. Szabó Anna Mária munkáiban nem használ fotót, viszont éppúgy széttördeli a teret, egy képtérbe helyez felismerhető és fantázia szülte formákat, mint Bacon.
Szabó különös képeivel az absztrakció és a figurativitás között egyensúlyoz, a valóságos, a szürreális és a pszichedelikus határán. Fragmentumai, kimetszett terei, a tájszeletek fluid szakadékaiban eltűnő házak katasztrófafilmek virtuálisan létrehozott képkockái lehetnének. A homogén absztrakt felületek, mint a meghasadt égbolt széteső darabjai, korai David Schnell-festményekre is emlékeztetnek, de a mai építészet vizionárius irányának látványterveit is felidézik, miközben a klasszikus festészet eszköztárával készültek.
A finom érzékenységgel megfestett idilli tájképekkel, mitikus látomásokkal való érzelmi azonosulás folyamatába azonban mindig belezavar valami; egy, a szántóföld közepén megnyíló földhasadék, egy tátongó, örvényként mindent beszippantó lyuk vagy vízesésnek látszó, de valójában a semmibe ömlő tenger. A szemlélő hamar ráébred, hogy az üde színekkel megfestett „szép” tájkép csak keret ahhoz a gyötrő vízióhoz, ami földindulásként nyeli el a megnyugvás, az „ideális állapot” iránti vágyunkat.
A fiatal művész már legelső munkáiban is a tudatalattival, a misztikus, szürreális világgal való különös, dinamikus, élő kapcsolatát fogalmazza meg, és rövid alkotóévei folyamán már a harmadik korszakát éli. A korai, a belső térben játszódó, sötét, állatias ösztönöket vészjóslóan ágaskodó kutyákkal megfogalmazott atavisztikus jelenetei helyébe fénnyel telítődő, nyomasztó örvényekkel teli táji látomások léptek, majd egy hurrikánszerű becsapódással felrobbantotta a teljes látványt, bizonytalanná tette a körvonalait is, ahogyan a legújabb, formázott papírmunkáján látjuk. A műcímek sejtetik, hogy itt nem csupán egy-egy álmatlan éjszaka sötét árnyaival van dolgunk, hanem a kulturális, társadalmi és gazdasági környezetünkben zajló nyugtalanító folyamatok diagnosztizálásával. A Posztagrikulturális melankólián a földhasadékba bedarálódó gazdasági épület, a szakadékban eltűnő fenyves, a Titánok harca című képen az asszír istenség lábánál lefolyó tengervíz és a képtér másik oldalán kidőlő gigantikus villanyvezetékek a jelen szorongató változásainak költői képei. A művész újra és újra felteszi a nyugtalanító kérdést, hogy mindaz, amiben élünk, amit ma magunk körül tapasztalunk, és amit a virtualitásnak a lehetőségeket fitogtató világától remélünk, meddig érvényes, hova tart a valóságunk?
 

Muladi Brigitta

Szabó Anna Mária tegnap megnyílt kiállítása megtekinthető Sepsiszentgyörgyön a Lábas Házban augusztus 3-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton 10–18 óráig.