A turistaidénnyel párhuzamosan dübörög a tanügyi „szezon”, most éppen a megüresedett állásokért, az „eladó” katedrákért lángol fel a küzdelem a tanfelügyelőségi berkekben. Évente hallom a rádióban, tévében, olvasom a sajtóban, hogy „címzetes” állásokért folyik a dossziék harca. És kiábrándultan állapítom meg, ki tudja, hányadszor: nyelvi babonáink túlélnek nemcsak bennünket, hanem a 21. századot is. Hiába kiáltják szavukat a balgaság tágas pusztáiba a tisztelt nyelvművelők. Mert az önjelölt mindentudók mindannyiszor legyűrik a józan észt, kificamítják a nyelvet, sej-haj; és évente legalább egyszer, a nagy madárvonulás előtt megtelik a sajtó a címzetesek titularizálásával.
Kedves Komoróczy György, tisztelt Murádin László, Péntek János tanár professzor urak, drága nyelvféltőink, minden hiába. Honi hírguruink jobban tudják, és punktum. Hiába írta Komoróczy: „Még a Székelyföldön sem ritka a tanárok közt – és a tömegtájékoztatásban is előfordul – a címzetes tanár kifejezés. A román profesor titular rossz fordításáról van szó. A román forma helyes magyar megfelelője a rendes tanár vagy egyszerűen csak tanár. Olyan diplomás általános vagy középiskolai tanárról van szó, aki versenyvizsgával nyerte el állását és végleges kinevezést kapott. Az ilyen pedagógustól szokás megkülönböztetni a képesítés nélküli helyettes tanárt vagy óraadó tanárt. A zavart minden bizonnyal a román titlu, »cím« szó okozza. A címzetes jelentése: aki valamely hivatalnak/állásnak, méltóságnak csak a címét viseli, de az állással járó hatáskör, javadalmazás (fizetés) nem illeti meg. A felsőoktatásban vagy azzal kapcsolatban szokás a magyarban beszélni címzetes (egyetemi/főiskolai) tanárról, a közoktatásban viszont nem. Szoktunk még beszélni például címzetes püspökről, címzetes miniszteri vagy elnöki tanácsosról is. Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük.”
Hiába, hiába, mert ez így nekik hosszú, nem kedvelik a hatsorosnál hosszabb szövegeket. Fárasztó és megerőltető. És nem is nekik szól, hanem a köznépnek, a profán vulgusnak; hiszen ők az írástudók, a beszélt és írott nyelv aktív alakítói. Különben is az a jó és helyes és üdvös és méltányos, amit mindenki használ. A titulárist jól meg-megmagyarítják, és az címzetes, és a címzetes, a plánekati milyen úri, sőtapatikában milyen előkelő.
Mi az, hogy „rendes tanár”?! Belterji tájainkon leröhögik az embert, ha (akár tanárként:) rendes. Na de egy címzetes? Aki „sőtmitöbb”: tituláris?! Well, az már dá!
Hajaj.
A média nyelvi ficamforradalma annyira általános és majdnem teljes, mint csak nemrég a békeharc és az általános leszerelés. Ennek az újpreciőz, tredhetném kórnak nincs ellenszere. A nyelvi viszketegség, a címzetes urizálás legfeljebb akkor tűnik el, amikor kimúlik a katedrákért való ádáz versengésnek ez a bürokratizált és a protekcionizmust tápláló, terméketlen, ám annál idiótább formája.
Amikor az oktatás valóban korszerűvé válik. De a mostani média azt sosem éri meg.
Addig is a regnáló főfogalmazók interbaki társasága szuper kreatívan ráfókuszál a szituációra, és keményen rágyúrva tartósan pozícionálja magát.
Bölöni Domokos
