Éppen a határon volt Venturné kastélya, Bereck mellett. Gondolta, itt ugyan nem védheti meg magát, ha betör az ellenség, kapta-fogta magát, odarendelte jobbágyait, éjjel-nappal hordatta fel a követ s a meszet egy magas hegynek a tetejére: várat építtetett oda. Telt, múlt az idő, az ellenség elkerülte Háromszéket, egyszer aztán csak jön egy staféta, s jelenti Venturnénak, hogy vége a háborúnak, ne búsuljon, jön a fia. Hiszen mindjárt befogatott aranyos hintajába Venturné, szélnél sebesebben hajtatott a fia elé. Éppen Kézdivásárhelyen találkozott a fiával, ott mindjárt lepattant a lováról a fiú, beült a hintóba, úgy hajtattak hazafelé. Már messziről meglátta a várat a fiú, s kérdezte az anyjától:
– Kié ez a vár, édesanyám? Nem volt meg, amikor én háborúba mentem.
– Kié volna, ha nem az enyém? – mondta Venturné büszkén.
– Hát azt igazán jól cselekedte, édesanyám, hogy várat építtetett. Sokat búsultam, hogy mit csinál majd, ha ide is eljut az ellenség?
– És ha jött volna? – mondta Venturné. – Nem féltem én tőle. Olyan erős vár ez, hogy az Isten sem veszi be.
– Oh, anyám, édesanyám – mondta a fiú –, ne kísértse Isten haragját.
– Eh, te gyáva – kacagott Venturné –, hát azt hiszed, van olyan Isten, aki ezt a várat bevegye?
– Anyám, édesanyám – mondta a fiú –, én félek Isten haragjától, én nem merek hazamenni.
Abban a pillanatban le is szállt a hintóról, felült a paripájára.
– Mit akarsz, hová mégy? – kérdezte Venturné.
– Vissza, anyám, vissza. Én abba a várba soha be nem lépek.
– Hát eredj – kiáltott szörnyű haraggal Venturné –, kitagadlak, nem vagy az én fiam, ne is lássalak többet!
Hej, Uram, Teremtőm, abban a pillanatban, ahogy ezt mondta Venturné, kerekedett rettenetes égiháború, de olyan, hogy ég-föld rengett belé.
– Hajts, hajts! – biztatta Venturné a kocsist.
A kocsis közéjük csapott a lovaknak, de azok megálltak, mintha földbe cövekelték volna. Ím egyszerre csak megrendült a vár, összeomlott, kő kövön nem maradt, Isten haragja elseperte.