– Ki van itt?
Amikor megtudta, hogy a sikló, tudtára adta, hogy nem megy hozzá feleségül, és gorombán elküldte. Azt kiabálta utána, hogy kicsi a szeme, nedves a bőre, és még más csúfságokat is mondott rá. Hazament a sikló, és elpanaszolta a barátjának, a hódnak, hogy miképpen járt. Másnap este a hódlegény is elindult a békalányokhoz. A másik nővér mellé telepedett, és megcirógatta az arcát. Fölébredt a békalány, és amikor látta, hogy ki a vendége, rákiáltott:
– Ó, te rövid lábú, nagy hasú, nagy fenekű hód, menj innen, hagyj nekem békét!
Elkeseredett a hód is, hazament. Kérdezte az apja, mi baja van. A legény elmondotta.
– Nem tesz semmit – felelte az apja –, majd csak lesz valahogy. No, ne sírj, mert akkor sokat fog esni az eső.
A kis hódlegény azonban azt felelte:
– Csak azért is sírni fogok. Nagy az én bánatom. És sírt, sírt, és sok eső esett, és nemsokára a mocsár, amelyben a békalányok éltek, kiáradt. A házuk víz alá került, és víz alatt volt a nád és a mocsári növények is mind. Fáztak a békalányok, elmentek a hód házába, és azt mondták:
– Feleségül mennénk a hódlegényekhez.
De az öreg hód azt mondta:
– Kinevettétek a fiamat, mindenféle csúfnevet ragasztottatok rá, takarodjatok!
A mocsárból most már valóságos óceán lett: a három békalány lefelé úszott a folyón, amíg elérkeztek egy örvényhez, amely elnyelte őket. Addig forogtak az örvényben, amíg a hold házához nem értek. A holdember meghívta őket, hogy melegedjenek meg a tűznél. De a lányok azt mondták:  
– Mi nem a tűz mellett akarunk ülni, hanem ott akarunk ülni a te képeden.
 A holdban lakó ember a lábára mutatott:  
– Itt akartok ülni?
De a lányok azt felelték, hogy nem.
Akkor rámutatott a hold a karjára, a mellére, a szájára, orrára, végül pedig a szemöldökére. Amikor a szemöldökéhez ért, a három békalány fölkiáltott:
– Itt akarunk maradni!
Azzal ráugrottak a szemöldökére. S ezzel tönkretették a szép kerek arcát.
A három békanővér még ma is ott él a hold ábrázatán, és látni őket, amikor telihold van.
(Átdolgozta: Dömötör Tekla)