Viszont voltak olyan kísérletek – Feszt László különleges technikára épülő kollográfiája (anyagnyomat), vagy az avantgárd lehetőségeit a végsőkig feszítő Baász Imre leleményes önkifejezése, amelyek nonfiguratív jellegű, az érzelmeket ugyancsak nem kizáró ábrázolásukkal hatottak. Hogy Albert Levente sepsiszentgyörgyi képzőművész, aki korábbi szerelmét, a fotót sem tagadta meg, mennyit merített belőlük, voltak-e rá ösztönző hatással (Baász minden bizonnyal igen), nem tudhatni. De egy bizonyos: absztrakt lét­összegző művei (grafikái? festményei?) az említett csoportba tartoznak. S az egyediség jellemzőjeként – mégis mások.
Méretük miatt? Ez is fontos szempont, de még inkább a költőiségre hajazó struktúra üzenete miatt: időfaktorként bennük fontos szerepet játszik az emberi lét törékenysége, veszélyeztetettsége, az élet-halál drámaisága. Mintha a menny­ből hulló kőtömbök, sziszifuszi küzdelmeink sziklái, csak azért volnának nevezhetőek isteni adományoknak – az ember feszültséggel teli küszködése-próbája maga is egyfajta világmagyarázat –, hogy megvallhassuk kozmoszbéli szerepünket, ténykedésünket.
Ez a kozmosz, égetően látni a mívesen készített munkákból, természetesen a couleur locale, a helyi szín érzelmi telítettségét viszi vásárra, hiszen létezésünk alapja nem kötődik egyetlen földrészhez sem. Mit kínál? A vegyétek és egyétek – krisztusi alapozású kinyilatkoztatás – örömteli, emberiség- s főként emberségjavító önfeláldozásából létrejövő ajándékot. A születés mint csoda népmegmentő misztériumát.
A fotográfusi szem úgy kalandozott, a véletlenszerűségben is tudatosan, születendő gyermekének ultrahangos felvételein, hogy magába szívja mindazt – a zenét előre hallva, a tovább­adás reményé­ben a mindenség létzongorájaként –, ami egy későbbi, hosszan készülő sorozat alapja lehet. Az épülő testforma szinte hihetetlen dinamikáját. Az ihlet, bármilyen különös az ihletadó, nem kíván magyarázatot, mint ahogyan a befogadó szempontjából az is lényegtelen, hogy mely technikai virtuozitással érte el a művész az Embrió I–VI. (2018, vegyes technika, vászon) kifejezésbeli hatás fokát. (Egy helyütt megjegyzi: „a mindenik képen megjelenő ívelt fotogramot mint közvetítő huzalt a szerkezetet összekötő elemnek szántam”.)
A lényeges: a képköltészet által sugallt, az oválisokból és a fény huzalaiból álló kavargó tömbszerűség életet láttató mezője: a megnyújtott, felhőkben kínálkozó „nyakkal” (I.), a madár- és hajóformaként is elképzelhető alkotmány száguldásával (II.), a földi lét terheit megkönnyítő, Holdat járó „űr-mobillal” (IV.) és a két elliptikus tojással szimbolizált összetartozás megnyugtató érzésével (VI.). Ám nem föltétlen muszáj belelátnunk a különleges izzású táblák szerkezetet igencsak meghatározó (feszítő) alakzataiba valamely tárgy vagy mozgásforma stb. jelenlétét, enélkül is érzékelhetővé válik absztrahált szépségük.
Ez utóbbira a 2013-as grafikai sorozat, a Magzat I–III. (vegyes technika, papír) a legjobb példa. Az éj sötét rácsából való kitörés – nyugodtan mondjuk így, a vertikálisan megjelenített, nyújtózó szabadság – olyan kristálytiszta, késsel szabdalt, de reménységet sugalló formavariációkban jelenik meg, hogy lehetetlen nem észrevenni az alkotóban dúló érzésviharok képköltészetként ható elevenségét s gyógyító örömét és fájdalmát. Egyenesen alkotástechnikai s pszichológiai bravúr a Magzat II. kartonján alul látható kis vörös folt, asszociációs tartalmánál fogva mint leheletnyi vércsík.
Albert Leventére a sorozatokban való gondolkodás a jellemző.

Az időtlen idő, az alkotó egyik kedvenc színe a rozsda, nem nyomja agyon, sőt, az élmények, anyagok, formák elraktározására készteti.

Régi fotók idők által megsebzett nyomatai, gyűrött ráncok a papírok, kartonok ércfalán, körkörös szenvedéllyel konstruktív lét­energiát közvetítő drótok-huzalok, az akril színvisszacsengését megszenvedetten is szemérmes vallomásokká emelő vásznak – mind-mind kezére játszanak, hogy önkifejező bátorsággal kinyilváníthassa a világról, a sorsról, a kishazáról és a nagyhazáról, valamint a kötődés mélységéről való nézeteit.
Az Oldódó formák hét darabja (II–VIII., 2012–2016, vegyes technika, fotópapír), amelyeken a régi fémformákat (fotózott darabokat) megidéző konstruktív elemek (körök) helyzeti változtatásukkal és energiájukkal ugyancsak alakítják a képmezőt, az anyag szellemé válásának tükre. A kompozíciók feszültsége aszerint változik, hogy a „hívó” elem – akárcsak versben a hívó rím –, a sötét felületen világló „Hold” miként vonzza magához, hol feszültséget involválva, hol harmóniát sugallva, az egyszer különálló, másszor csoportba gyűlő gyöngyök (körök) mindegyikét (V., VI., VII., VIII.). Az elegáns szalag-emlék (II., III.) pedig nosztalgikus élményfölidézés tükre.

Árnyéktörés

Egészen kitűnő az Árnyéktörés I–III. című sorozat (2017, vegyes technika, vászonra kasírozott fotópapír). A kép-objecteken érezni a plasztikai élményt is adó, mert szintjükben eltolt felületek villódzását, amelyet a mélyedésben elhelyezkedő, ám onnan is dinamizmust árasztó dróthuzal körök (félkörök) csak még jobban kiemelnek. S a Pók-variációk (I–II, 2018, vegyes technika, vászon), nem feledkezvén meg a Gödörben I. (2017, vegyes technika, vászon) nonfiguratív életfa-építkezéséről, invencióban ugyancsak gazdagok.

Fénytörők

Az emeleten kapott helyet – a kitűnő rendezést dicséri – Albert Levente kálváriája. Jómagam legalább is annak láttam az oszlopokon elhelyezett Fénytörők I–VII. (2015, vegyes technika, vászon) nonfiguratív korpuszait. A vászonnal bevont nyurga (80 × 20 cm-es) fatestek közepén lévő horonyban a különböző módon elhelyezett acélhuzalokból álló félköröcskék adták az illékony, véghetetlenül szenvedő test szimbolikus sebezhetőségét.
Képzőművészünket mindig is ez izgatta: a félelemmel, reszketéssel, halállal szembeállítható élet nagyszerűsége – életteljesség égen s földön – s az embert próbára késztető fizikai-szellemi harc kifejezhetősége.
Kamarakiállítását látván, jó úton jár.

Szakolczay Lajos