Tizenhat napja zúdult le az ár a Katrosa völgyén. Kár firtatni, hogy a Kászon felső folyásán végrehajtott patakmeder-mélyítés-szélesítés-kövezés mennyire befolyásolta azt, ahogy a megáradt patak visszahódította valamikori medrét a Katrosában. Ezeket a dolgokat messziről irányítják. Az alföldön jobban tudják, hogy mi a jó nekünk itt, a hegyek között.
Az is eső után köpönyeg, hogy a Szárazpatak–Csíkkozmás útvonalon évek óta látszik, baj lesz. Idén márciusban konkrét jelzést is adott a víz. Elöntötte az úttestet, több helyen „kiharapott” az aszfaltburkolatból, beásott alája, és nem húzódott vissza a mesterségesen kialakított medrébe. Elfoglalta a legelőket, iszap és hordalék borítja az ilyentájt tehéncsordák, juhnyájak, vándor méhészek kedvenc rétjeit. Mi, akik csak a közutat használjuk, legalább kaptunk aranyos piros-fehér legókockákat, hogy lássuk messziről, hol szakad a part, s ment minden tovább a megszokott medrében.
Míg aztán június végén újra leszakadt az ég.
Most már hivatalosan is tudomást vettek az illetékesek a bajról, s mindenki megtudta, kerülőútvonal kialakítása a talajviszonyok és a villamosvezetékek helyzete miatt nem lehetséges, az útlezárás addig tart, míg befejezik a javítást. Legjobb esetben három hónap útlezárással számol a brassói híd- és útügy.
Halkan kérdem, ezzel a helyzettel eddig senki sem számolt az illetékesek közül? Az, hogy egy népszerűbb üdülőtelep, a Katrosa, egy Bethlen Gábor idejében épült házban működő vendéglátóegység, egy nem kevés pénzből felépített iskolai táborhely felé lezárult az út, s nem utolsósorban a 3000 lelket számláló Kászon nagyközség Kézdivásárhelyt ezentúl csak a Nyergestetőn keresztül tudja megközelíteni – eddig sem volt, és ezután sem fontos? A Kászonok boltjai közül sokat Kézdiről, Szentgyörgyről látnak el. Kézdire járnak munkába, iskolába, orvoshoz innen. Kézdi felől érkeznek sokan a városba telepedett fiatalok idős, ágyban fekvő szüleiket látogatni.
Ezek az emberek adófizetők is egyben. Útadót is fizetnek, házadót is, jövedelmi adót is. Napra pontosan, mert úgy illik. Hogy legyen, amiből karbantartani az utakat, legyen, miből megélniük azoknak az illetékeseknek, akik a patakok medrét s az utak állapotát felügyelik. Ezek az adófizetők mondhatják-e, hogy fizetünk majd három hónap múlva? Ha a meteorológiai viszonyok kedvezőek lesznek? Kiteheti-e az adóbehajtónak az „ocolire de la:… pană la:…” táblát a kapujába az adófizető?
És van még egy kérdés. A költői. A szavazópolgáré. Ha már ebben a fene nagy képviseleti demokráciában élünk. Ha a településeink vezetői maguk lennének képesek dönteni arról, hogy mi szükséges és mi fontos, vajon akkor másképp lenne-e? Ha nem Bukarestből, Brassóból, Râmnicu Vâlceából irányítanák vizeink és útjaink medrét, akkor vajon megtörténhetne-e egy ilyen eset? Sok víz lefolyik még az Olt gyűjtőmedencéjébe, amíg ezt megtudjuk. Addig pedig ne csodálkozzunk, hogy elöregednek falvaink, mert a fiatalok – betartva az útjelző tábla parancsát – kerülik széles ívben a szavazófülkéket, s Nyugat felé ezt az egész országot.
Ferencz Éva
