A Sepsibükszádról felvezető ösvény csendjéhez már hozzászoktunk – ha nagy ritkán találkoztunk ott valakivel, az többnyire ismerős volt –, de azért megdöbbentő az elhanyagoltsága. Parkolóhelyet már a faluban sem könnyen találni: így nem ösztönzik gyaloglásra a turistákat! A jelzések még jók, ám a Bugyogó állapota lehangoló: a kerítés előtti pillepalackgyűjtő rég túlcsordult, a forrást az állatoktól védő forgókaput viszont elvitték. Ötpercnyi járásra, a tehénitatók előtt egy vízmosásban teherautónyi szemét, törött kanapé áll ki belőle. Mire ezt a képet az erdő békéje kimossa belőlünk, máris jön a következő rondaság: a kráter peremétől a tóig a fákra kötözött színes műanyag szalagmaradványok emlékeztetnek a hónap eleji triatlonversenyre. Amely elvben annyira „zöld”, hogy résztvevőivel kivételt tesznek, megengedik nekik az úszást. Az ösvény alsó leágazását kidőlt fák zárják el, így árkon-bokron át csörtetünk ki a napfényre.
A part egy nyár közepi hétvégéhez mérten szokatlanul néptelen, és ezt csak részben magyarázza az időnként befelhősödő ég, amely később csakugyan meg is reped. A tavon két csónak, a hátsó tisztáson ketten álldogálnak, és fél óra alatt mintegy tízen sétálnak át; két csendőr is elballag. A fák között a sok éve bevezetett tiltás dacára is vannak tűzhelyek, kettő fölé öntöttvas flekkensütőt helyeztek, fényes csomagolóanyag kandikál ki belőlük. Az elhunyt személyeknek állított, oda nem illő emlékjelek egyikéből csak a betontalapzat maradt meg, azt sem tünteti el senki.
A kápolna előtti réten több kisebb csoport üldögél, falatoznak, fényképezik a vizet egy boldogan pancsoló kutyával. A parkoló felé vezető földút közepén óriás fekete szeméttároló – üres, sőt, alja sincs, amit beledobnak, a földre esik. Odébb budiszag érződik, három hupikék műanyag illemhelyből árad. Mögöttük még egy vasból készült kereszt és egy faragott kopjafa. Mellettük söröző és kürtőskalácsos stand, amelyen három nyelven figyelmeztetnek a medvékre is, ám az, hogy ne etessük a vadon élőket, csak angolul van kiírva. Az asztaloknál elszórtan ülnek, a füvön is gyéren. Aki csónakot akar bérelni, várni kénytelen, a stég üres. Mást nem lehet csinálni, itt már tábla is hirdeti, hogy vízbe menni tilos.
A parkoló gidres-gödrös, kevés az autó benne. A felfelé menő sávon meghökkentő felirat: közforgalomtól elzárt út. Hát, ezen járnak, mindkét irányban... A zuhé a nyeregben ér utol, ahol nyoma sincs a máskor megszokott nyüzsgésnek. A régi menedékház még mindig (tizenvalahány éve) felújítás alatt áll, az út szélén levő páréves vendéglő is zártnak látszik kívülről, de nem az. Az eső épp addig tart, amíg a kávét megisszuk. Nézelődünk. A parkolót megnagyobbították, ehhez a kemping alsó részét harapták le; a többit villanypásztor védi, de csak két lakókocsi és egy sátor árválkodik benne. Már nincs miért itt tanyázni, ha fürdeni nem lehet.
Egy sátor még a Döngő tetején is van, magára. Odáig a széles ösvényt szintén műanyag szalagok díszítik, mintha volna hová eltévedni azon a helyen. A széles kilátást nyújtó peremen hegyikerékpárosok hagynak el, óvatosan fékeznek a négykerekű terepmotorok által feltépett lejtőn. Feltűnően sok összevissza nőtt facsemetét látni, néhol egész bozótost alkotnak, jeléül, hogy több éve nem takarítottak errefelé. Két nagy kutya jön ugatva, a juhnyájat őrzik. Viszlát, ezervirágú, ősfás legelő, tíz év múlva itt sem csipegetünk sem szamócát, sem gyógynövényt...
A falu közelében két másik, a tehenek körül szolgáló kutya is megijeszt, ezeket már nem hívja vissza a pásztor, mi kell elkergessük. Ázott hangulatban baktatunk be a kocsihoz: másképp képzeltük el a környezetvédelmet az egyedülálló Csomádon.