– Hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal?
– A népzene és néptánc iránti vonzalmam már óvodás koromtól kezdődött, én voltam a dalos pacsirta és a piros csizmás kislány az óvodában. Ötödikes koromban a brassói Rozmaring néptáncegyüttesben kezdtem el komolyabban táncolni, aztán megalakult a Sírülő táncegyüttes, ahová a Háromszék együttes tagjai jártak oktatni. Könczei Árpád és Orza Călin is rendszeresen járt Brassóba, jól ismertek minket, végül Călin hívott engem a Háromszékhez 1995-ben.
– Hogyan lettél színész?
– 2000-ben készült a Tamási Áron Színház és a Háromszék Táncegyüttes együttműködésében a Vérnász című produkció, melyben előbb táncos voltam, aztán megsérült Török-Illyés Orsolya, a főszereplő, és a rendező Bocsárdi László engem választott ki a helyébe. Nagyon meglepődtem, mert színészi tapasztalatom nem volt, addig csak táncosként ismertem a színpadot. Ez a szerep meghatározó élmény volt számomra, ezzel indult el színházi utazásom...
– A Vérnász után elmentél a városból. Miért?
– Megérett az idő a változásra, és László Csaba meghívott az Udvarhely Néptáncegyütteshez, ahol nagyon szép három évet töltöttem gyönyörű lelkületű emberek között. Udvarhelyen azonban nagyon meddő volt a helyzet, egy intézményként dolgozott színház, tánckar és művelődési ház, alig voltak előadásaink, költségvetésünk sem volt. Ezért három év után átmentem Gyergyóba, ahol Szabó Tibor, a Figura Stúdió Színház akkori igazgatója lehetőséget teremtett a színészi szakmával való mélyebb ismeretségre, amiért nagyon hálás vagyok. Ott végre Uray Péterrel is dolgozhattunk, aki beavatott a kontakttánc szépségeibe, és akivel az M Stúdió megalakulását követően még évekig tartott a szakmai kapcsolatom, mígnem a munkája visszaszólította Magyarországra. 2006-ban jöttem vissza Szentgyörgyre az M Stúdióhoz, és azóta velük utazom a néptánctól a kortárstáncon keresztül a mozgásszínházig. Bevallom, hogy ezek közelebb állnak hozzám, mint a prózai színház.
– De azért szöveges előadásokban is játszottál.
– Igen, előadásról előadásra tanultam a szakmát, és néha nagyon rossz érzés volt azzal szembesülni, hogy ott állok a színpadon, de semmit sem tudok a színészmesterségről. Lehetett valamilyen színpadi jelenlétem, hoztam egy bizonyos energiát a táncból, és talán ezért kaptam szerepeket, aztán lassan gyűlni kezdtek a tapasztalatok. Színésztársaim megfigyeléséből, tanácsaikból és az egyes alkotókkal való szerencsés találkozásokból tanultam.
– Melyek voltak az eddigi legemlékezetesebb előadásaid? Kikkel dolgoztál szívesen?
– Megpróbálom felsorolni, a teljesség igénye nélkül. Uray után nagyon szerettem Goda Gáborral, Gemza Péterrel, Florin Vidamskyval, Zakariás Zalánnal, Rácz Attilával dolgozni, aztán Mihai Măniuţiu, Yves Mark, Frenák Pál és Barta Dóra neve is ide kívánkozik, aki a Per és a Garcia Lorca háza című korábbi előadások után a frissen bemutatott Dance noir című produkciónak is rendező-koreográfusa. Öröm volt dolgozni ezekkel a rendezőkkel, általuk más és más fényben megtapasztalni a színházat, magamat, társaimat, a világot...
– A kézdivásárhelyi színháznál is játszottál.
– Igen, szeretek ott dolgozni, Kolcsár Jocó szokott meghívni néha. Talán Jocó miatt vagy a kiválasztott darabok miatt, van egy könnyedsége az ottani munkáknak.
– Hogy érzed magad az M Stúdiónál?
– Szeretem a társulatot, örülök, hogy bár többször is magunkra maradtunk, mindig tudtunk vigyázni egymásra. Vannak nehézségek, de a művészeti igazgatónk, Márton Imola és kis csapata egyensúlyban tudja tartani az intézményt, a lehetőségekhez mérten zavartalanul dolgozhatunk. Nekünk nincs korrepetitorunk, tánckarvezetőnk stb., de valahogy megtanultunk nélkülük is figyelni egymásra, nálunk belülről épül az a láthatatlan háló, ami összeköt, és amiből csodálatos dolgok születhetnek a színpadon, ha sikerül távol tartani a hiúságot, önhittséget, félelmeket, megfelelési törekvéseket... Még sok nagyszerű előadást kívánok magunknak, mert úgy érzem, hogy a belső és külső feltételek is adottak hozzá, Szentgyörgy kimondottan jó hely ilyen szempontból. Végül is nincs okom panaszra...