Hogy miért: a forradalom után megszűnt városunk egyetlen klubja, s azóta ezt a sportot mindenki egymagában űzi. A megyeszékhelyi Tanulók Házában működik egy modellezőklub, ahol Forró László neveli a sportág jövő nemzedékét. Egy klub létrehozásával, az utánpótlás-neveléssel és egy jó felnőttcsapattal városunk újra ott lehetnénk a hazai repülőmodellezők élmezőnyében, s ez nem a pénzen múlna. De arra is szükség volna... Jelen pillanatban olyan tapasztalt és erős gárdát lehetne összeverbuválni a városból, amelynek nem volna ellenfele — nyilatkozta Szabó József, a sepsiszentgyörgyi repülőmodellezés fenegyereke, akivel a sportág dicső múltjáról, zavaros jelenéről és bizonytalan jövőjéről beszélgettünk.

— Kezdjük a közelmúlttal... Az első sepsiszentgyörgyi sportnapok alkalmával önök bemutatóval összekötött versenyt szerveztek. Milyenre sikeredett az esemény?

— Mivel már régóta nem aktiváltunk, kicsit nehéz volt összehozni a versenyt. Az előzetes tervekkel ellentétben a viadalon csak a csíkszeredai barátaink tudtak részt venni, a brassói kollégák objektív okok miatt nem tudtak eljönni a versenyünkre. A megmérettetés amolyan barátságosra sikeredett, hiszen nem voltak versenyzők, akik összecsapjanak egymás közt. Ennek ellenére az esemény elérte a célját, hiszen találkoztunk a régi jó barátokkal, tudomást szerezhettünk egymás régi és új dolgairól, s a verseny jó ürügyet szolgáltatott a szórakozásra is. Bemutatónk is nagyon jóra sikeredett, mivel mintegy háromszázan voltak kíváncsiak arra, mit is csinálunk. Azt kell mondanom, ez a verseny új kezdet volt a megyeszékhelyi repülőmodellező-sport felélesztése érdekében. Emlékszem, egykoron, amikor belevágtunk ebbe a sportba, nagyon nehéz volt a kezdet, de idővel minden jóra fordult. Jelen pillanatban az a legnagyobb problémánk, hogy nincs egy klubunk, egy helyiségünk, ahol e sportág hódolói néha-néha összegyűlnének.

— A klub hiánya azt jelenti, hogy Sepsiszentgyörgyön már nem él ez a sport?

— Ellenkezőleg! Jelen pillanatban ez a sport él, de a repülőmodellezés csak úgy létezik a városunkban, hogy mindenki otthon, egymagában épít, és saját szakállára röpteti az elkészített csodákat. Sajnos, most szervezett formában nem létezik a sport.

— Ez hány személyt jelent, és hányan vesznek részt hazai vagy éppen külföldi versenyen?

— Ezt, sajnos, nem tudom. De ha nem csal az emlékezetem, idén a szentgyörgyi repülőmodellezők közül csak a fiam volt egyedül a versenyen, és részt vett az országos bajokságon, a többiek pedig a klub hiánya miatt maradtak távol az ilyen eseményektől. Elképzelésem szerint ez a helyzet teljesen megváltozna, ha lenne egyesületünk. De addig is, amíg újra lesz Szentgyörgynek modellezőklubja, nem ártana, ha lenne egy kis helyiségünk, ahol találkozhatnának a sport helyi képviselői. Egykoron nagyon-nagyon jók voltunk ebben: Európa-bajnokságon vettünk részt, az országos bajnokságot rendre megnyertük mind egyéniben, mind csapatban! Tehát jól ment, de a rendszerváltást követően és a szentgyörgyi bútorgyár bezárása után minden rosszra fordult. Azóta, sajnos, nem került olyan személy, vállalat vagy éppen cég, amely anyagilag segítene minket. A repülőmodellezés nem drága sport, annak ellenére, hogy technikai sportról van szó.

— Mikor volt a sportág fénykora városunkban?

— A sport az 1950-es években ,,honosodott" meg városunkban. Akkoriban két modellezője is volt Sepsiszentgyörgynek: Kovács Gyula és Mezei Miklós. Ők voltak a modellezés úttörői. Ők hobbimodellezéssel foglalkoztak, s versenyekre nem jártak. Utánuk következett Tudor Păltineanu, aki a versenyszerű repülőmodellezés megalapozója volt. Ő a kicsik mellett a felnőttek tanításával is foglalkozott. Én az ő segítsége révén fogtam hozzá a modellezéshez. Miután elvégeztem a hajó-, valamint a repülőmodellező-iskolát, és megszereztem egy oktatói oklevelet, az akkori hazavédelmi egyesület keretében működő klubunknál tevékenykedtünk. Mindenünk megvolt, és lassacskán már versenyezni is jártunk. A hatvanas években nagy sikereket még nem értünk el, de már a hetvenes évek elejétől ott voltunk mi is az élmezőnyben. Attól errefelé minden esztendőben vagy az egyéni, vagy a csapat országos bajnoki címet nyertük el. A sepsiszentgyörgyi repülőmodellezés fénykora az 1970 és 1989 közötti időszakban volt. A forradalom után már egyre kevesebbet versenyeztünk, s legutoljára 2000-ben voltunk a fiammal együtt egy Eb-n, amit Lengyelországban rendeztek meg.

— A megyeszékhelyi versenyzők melyik eredményükre a legbüszkébbek?

— Talán arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy Szentgyörgyön olyan erős csapat alakult ki, amely hosszú éveken keresztül legyőzhetetlennek bizonyult. Mindig ott álltunk a dobogón.

— Az itteni mostoha helyzet jellemző az ország más részére is? Máshol is ilyen rossz körülmények között tevékenykednek a repülőmodellezők?

— Egyáltalán nem. A fiam nemrégiben volt egy hazai versenyen bíráskodni, amelyet Pucioasán rendeztek meg. Ő az ott látottakon és tapasztaltakon el volt ámulva. Egy sokkal kisebb városban, mint Sepsiszentgyörgy, repülőteret építettek a modellezők számára, s a versenyen részt vevőknek kaját, illetve szállást biztosítottak. Máshol másképpen kezelik ezt a sportot. Városunkban a repülőmodellezés mindig mostoha körülmények között élt, létezett. De szerencsénkre ott volt a bútorgyár, és ott voltak azok a szenvedélyes repülőmodellezők — köztük én is —, akik harcoltak ezért a sportért. Ha akkor nem kapunk segítséget, és nem vagyunk annyira mániákusan megszállottak, talán már rég eltűnt volna ez a sport városunkból. Az is el kell mondanom, hogy jelen pillanatban olyan tapasztalt és erős gárdát lehetne összeverbuválni a városból, amelynek nem volna ellenfele. De amíg mindenki saját magának dolgozik, egymaga szórakozik, és néhanapján részt vesz egy versenyen, addig nem léphetünk előre. Sajnos, egy ember nem egy csapat!

— Nemzetközi szinten hol áll Románia?

— Nagyon jó repülőmodellezőink vannak, akik külföldön is tisztességesen megállják a helyüket.

— Mivel lehetne kimozdítani a megyeszékhelyi repülőmodellezést a jelenlegi stagnáló helyzetből?

— A pénz lenne az első. A második és talán a legfontosabb az utánpótlás-nevelés. Sajnos, most nincs olyan lelkes ifjúsági modellezőtevékenység, mint a mi időnkben. Akkoriban mi még a cukorkapénzünket is a modellezésre költöttük el, s mindent megtettünk, hogy űzhessük ezt a sportot. Most viszont a gyerekek mással foglalkoznak... Talán az volna egy jó megoldás, ha olyan programokat tudnánk kitalálni nekik, amelyekkel magunk köré vonzanánk őket. Kell haladni a korral. Az én gyerekoromban mi még annak is örvendtünk, ha fából és papírból készíthettünk modelleket, a mostani, felgyorsult világban talán már a modellezés technikai részével lehetne elcsábítani a gyereket. Szükség van informatikai, elektronikai tudásra, fizikai ismeretekre és sok-sok olyan dologra, amit a gyerek nem tanulhat meg otthon a számítógép vagy a tévé előtt. Ha megoldjuk az utánpótlás-nevelést, kimozdíthatjuk a szentgyörgyi repülőmodellezést a jelenlegi helyzetéből. Persze, ehhez egy klub is kellene!

— Milyen tervei vannak a repülőmodellezés terén?

— Tervek mindig voltak, vannak és lesznek is, csak már én nem vagyok fiatal! Ha negyvenéves lennék, akkor mondanék nagy és merész dolgokat. De sajnos, nincs így. Az első és legfontosabb teendőnk a klub létrehozása. Ha komolyan gondoljuk az utánpótlás-nevelést, akkor tényleg szükségünk lesz egy klubra. A szentgyörgyi Tanulók Házában működik egy modellezőklub, amelyet Forró László irányít. Innen évente kerül ki egy-két tehetséges repülőmodellező, és számukra is — akárcsak nekünk, felnőtteknek — szükség vagy egy egyesületre, ahol tovább tudják folytatni modellezőtevékenységüket.

— Ön már több mint harmincöt éve foglalkozik a repülőmodellezéssel. Melyik volt pályafutása legemlékezetesebb, legszebb pillanata?

— Több is van. Egyszer készültem egy országos bajnokságra, s az újonnan megépített gépem beállítására és ,,szűzfelszállására" a szentgyörgyi lőtér melletti dombokon akartam sort keríteni. Árkos felé indítottam el a gépemet, az első dobásom annyira jól sikerült, hogy a modellem egyszerűen elrepült, és soha nem találtam meg. Egyszerre két különböző érzés is keringett bennem: egyszerre voltam bánatos, mert az új gépem ,,megszökött", de boldog is voltam, mert egy nagyon jó repülőmodellt raktam össze. Az országos bajnokságon egy régebbi géppel kellett részt vennem, amivel harmadik lettem. Egy másik nagyon emlékezetes pillanata a pályafutásomnak az volt, amikor az első országos bajnokságomon megszereztem a bronzérmet. Annyira örültem a dolognak, hogy eldöntöttem, a gyerekeimet is beavatom a repülőmodellezés rejtelmes világába. Ők is nagyon megszerették ezt a sportot, és évről évre jobbnál jobb eredményeket értek el.

— Hány repülőgépmodellt épített az évek során?

— Nem vagyok teljesen biztos ebben a dologban, de azt hiszem, több mint kétszáz modellt raktam már össze. Ezek közül három kedvencem van: az első a Kübüki, egy gumimotoros gép, amelyet egy kínai tervrajz szerint raktam össze, a másik egy műrepülőmodell, amely az Air Cobra nevet viselte, a harmadik a Magyar Sóhaj volt, amely egy A2-es kategóriájú vitorlázógép. Én mindig a saját gépeimmel versenyeztem. Most viszont oda jutott a sportág, hogy muszáj megvásárolni a profi gyári modelleket, mert mindenki azokkal versenyez. Így viszont teljesen elmarad a modell megépítésének a szépsége.