A közelmúltban gyászcsoportvezetői képzést, és Újrakezdéseink, felállásaink az életben címmel nagy közönségsikert arató nyilvános előadást is tartott Sepsiszentgyörgyön Singer Magdolna budapesti író, tréner, újságíró, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó, a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület elnöke. Ez alkalommal beszélgettünk vele.
– Mit nevezünk gyásznak? Melyek a leggyakoribb gyászesetek?
– A gyász kifejezés nemcsak halálesetre vonatkozik, hanem bármilyen veszteségre adott reakciót gyásznak nevez a szakirodalom. Ha például elveszítjük a munkahelyünket, ami nagyon fontos volt számunkra, vagy elveszítünk egy barátságot, valakinek a bizalmát, csalódunk valakiben... Ezek mind gyászfolyamattal járnak. A két legsúlyosabb veszteség a haláleset és a válás. Gyakran dolgozom elvált személyekkel, akik csodálkoznak, amikor gyásznak nevezem a szomorúságukat, aztán lassan számukra is nyilvánvalóvá válik, hogy valójában gyászolnak.
– Lehet rangsorolni a gyászfolyamatokat, vagy emberfüggő, hogy kit mi visel meg jobban?
– Az egyik legnehezebben feldolgozható gyász az öngyilkosok hozzátartozóinak gyásza, mert bennük a bűntudat sokkal hatványozottabban jelentkezik, mint más gyászeseteknél. Ők többnyire azt gondolják, hogy lehetett volna segíteni, meg lehetett volna előzni a tragédiát, ha időben észrevették volna a jeleket.
A gyermekhalál azért nagyon nehéz, mivel nem természetes rendje az életnek. Sokkal inkább elfogadjuk, ha idős ember hal meg, hisz pici gyermekkorunktól fogva így él bennünk a halál gondolata, ehhez szoktunk hozzá. Ha ez nem így történik, például, ha erőszakos halállal találkozunk, vagy váratlan balesettel, vagy ha traumatikus a halál, esetleg szenvedett is az áldozat, az különösen nehézzé teszi a gyászfeldolgozást.
Ugyanakkor több évtizedet együtt élő párok esetében egyikük halála rendkívül erős gyászreakciókat válthat ki az itt maradónál, hiába idős az eltávozott.
– Annak tudatában, hogy a halál természetes velejárója az életnek, miért olyan nehéz elfogadni, ha valaki önként választja azt?
– Nagyon nehéz empatikusnak lenni az öngyilkossal, mert aki nem élt át olyan mély szenvedést, mint egy öngyilkos, nehezen tudja elképzelni azt a mérhetetlen fájdalmat, ami elől ezek az emberek menekülni próbálnak, és aminél még a halál is jobb. Általában depresszió előzi meg az öngyilkosságot: azért lesz öngyilkos valaki, mert nem tud szabadulni a fájdalomtól, ami a fejében, szívében uralkodik. De az öngyilkosság kiváltója sokrétű, nem csak depresszió lehet az ok.
– A depressziónak lehet-e köze a gyászhoz, veszteséghez?
– A gyászfolyamatnak része lehet egy depressziós időszak, de különbség van a depresszió és a gyász között. A gyászoló ember – miközben rettenetesen fáj neki a vesztesége – képes az örömre, aktuálisan mosolyoghat, nevethet, és általában bízik is abban, hogy túljutva a gyászán, valami új ki tud bontakozni az életében. A depressziós végtelenül sötéten lát mindent, és nagyon nagy önelégtelenséget, elviselhetetlen szégyent is átélhet, ami elől képtelen menekülni.
– Van-e arra általánosan elfogadott módszer, hogy miként álljunk fel egy veszteség után?
– Van.
Az a legfontosabb, hogy fogadjuk el az ezzel járó érzelmeket, a fájdalmat, és ne próbáljunk elmenekülni előle, mert minél inkább elmerülünk a fájdalomban, annál több remény van arra, hogy felépülve jöjjünk ki belőle, míg hogyha elfojtjuk, elodázzuk, menekülünk tőle, akkor az hosszú távon nem tesz jót sem a testi, sem a lelki egészségünknek.
Segít tehát, ha átéljük az érzéseinket, bármik legyenek is, de ez nem elég: jó, ha ki is fejezzük azokat, verbálisan vagy naplóírással, esetleg a művészetek segítségével.
– Fel lehet készülni a hozzátartozóink halálára?
– Úgy készülhetünk fel a hozzátartozóink, szeretteink halálára, hogy a saját halálunkhoz viszonyulunk másképp, nem próbálunk meg úgy tenni, mintha nem létezne a halál. Nagyon sok ember nem gondol rá, nem beszél róla, pedig tudomásul kell vennünk, hogy az emberi élet törékeny, és nem vagyunk biztonságban. Nem mindenki idős korában hal meg, egy baleset, egy váratlan betegség a fiatalokat, közeli hozzátartozóinkat is bármikor elviheti. Persze, nem lesz könnyű elfogadnunk a szeretteink halálát akkor sem, ha ilyen módon viszonyulunk a halálhoz, a hiány rettenetesen fájhat, de ha a saját egónkon túllépve nem személyes sorscsapásként éljük meg a veszteséget, akkor jó úton járunk. Pillanatról pillanatra történnek tragikus dolgok a világban, szinte önhittség lenne azt gondolni, hogy én kivétel vagyok. A halálhoz való egészséges viszonyulást nevezem én spirituális intelligenciának.
– És hogyan lehet felkészülni a saját halálunkra?
– Úgy lehet hozzászokni a gondolathoz, hogy egyszerűen foglalkozunk vele. Én nemcsak szomorúnak, hanem izgalmasnak is tartom ezt a kérdést: kit ne érdekelne, hogy mi lesz vele, miután meghal?
Tényleg csak ennyi lenne az ember, amennyit végül elföldelnek? Ha elkezdjük vizsgálgatni ezeket a kérdéseket, elkezdünk töprengeni és filozófiai, vallásfilozófiai műveket olvasni, akkor kitágul számunkra a világ, és kialakul valamilyen személyes elképzelésünk a halálról.
Én tizennégy évesen úgy gondoltam, hogy a katolikus vallásom babonaság, hülyeség, és a fürdővízzel együtt a babát is kidobtam. Aztán harminc után keresővé váltam, sokat olvastam erről, és végül kialakult egy különös, nagyon eklektikus hitem, aminek talán leginkább a buddhizmushoz van köze. Meggyőződéssel állítom, hogy a lélek túléli a testet, és hogy a dolgoknak értelmük van. Korábban már a gondolattól borzalmasan rosszul voltam, hogy meghalhat valamelyik gyerekem, de ma már nem érzem ezt a rettenetes rémületet, ha újra előjön ez a gondolat. Persze, nem gondolom azt, hogy ez nem lenne szörnyű – beszélni sem szeretek erről –, de úgy képzelem, hogy fel tudnék épülni a gyászból, mert idővel elfogadnám, hogy az ő élete így volt teljes. Seneca a Vigasztalásokban azt mondja a fiát sirató anyának, hogy nem azért halt meg a gyereke, mert eltalálta a nyílvessző, hanem mert ennyi idő adatott neki. Bizonyára így van, és talán még a halott kisbabáknak is küldetésük van. Persze rettenetes fájdalmat okoznak, de valójában ajándékot is adnak a szüleiknek, mert ezek a szülők új emberekké válhatnak, egy ilyen fájdalmas sodráson átvergődve nehéz elkerülniük a személyiségfejlődést. Senecához hasonlóan én is úgy gondolom, hogy nem azért hal meg egy kisbaba, mert megbetegedik, vagy a köldökzsinór a nyakára tekeredik, hanem azért, mert elvégezte a küldetését. Rengeteg olvasás, töprengés, gyászolókkal folytatott beszélgetés során nekem ez csapódott le, de ezekről csak óvatosan beszélek, mert valójában nem tudhatjuk, hogy van ez.
– Mire van szüksége a gyászolónak, hogyan lehet segíteni neki?
– Jellemző a mai kultúrára, hogy nem tudunk viszonyulni a gyászhoz, sem akkor, ha mi vagyunk benne, sem segítőként. Nem tudjuk, hogy normális vagy sem, amit érzünk, és a segítésben is óriási a tanácstalanság. Segítőként az a legjobb, ha elfogadjuk az illető gyászát, akkor is, ha magzathalálról van szó. Furcsa, hogy ilyenkor úgy gondolják az emberek, hogy nincs létjogosultsága a gyásznak, azt szokták mondani: fel a fejjel, jön a következő. Vajon miért gondolják azt, hogy pótolható egy gyerek? És ha meghal egy férj, miért nem mondják, hogy sebaj, mást kell találni? Az első időben csak a megtartás, támogató jelenlét a jó segítség, nincsenek olyan mondatok, amelyek biztosan beválnak.
A szeretet, együttérzés, empátia a legfontosabb, ami egy szótlan együttlétben, ölelésben, gondoskodó gesztusban is kifejeződhet. Ilyenkor csak az a feladat, hogy megtartsuk egy barátságos emberi közegben azt, aki elveszve érzi magát. Később helye lehet a szakembernek is, de a gyászfolyamatot nem szabad sürgetni.
– Hogyan beszéljünk a gyászról a gyermekekkel?
– Legfontosabb az őszinte, nyílt kommunikáció, és az, hogy ne zárjuk ki őket a közös családi gyászból. A gyermekekkel kapcsolatosan súlyos hibákat szoktunk elkövetni, mert szeretnénk őket megóvni a fájdalomtól. Ha egy gyereknek nem mondjuk meg például, hogy meghalt egy családtag, hanem inkább azt mondjuk, hogy elutazott stb., azzal olyan zavart idézhetünk elő nála, ami végigkísérheti az egész életét. Egy gyerek, akárhány éves, pontosan érzi a hiányt, és érzi a feszültséget, titkot a családban, amit a legtöbbször önmagára vonatkoztat, azt hiszi, ő csinált rosszul valamit, és ez okozza a feszültséget. Nem ajánlott szimbólumokban sem beszélni vele, például azt mondani, hogy a nagypapa örökre elaludt, mert attól kezdve félni fog az elalvástól, nehogy ő is úgy járjon, mint nagypapa. A temetésen való részvétel, a felnőttekkel való együtt szomorkodás, a közösen megélt családi gyász olyan tapasztalás lehet számára, amely hozzásegíti az élet további nehézségeinek, veszteségeinek elviseléséhez.
– Ön azt hirdeti, hogy ajándék lehet a veszteség. Hogyan kapcsolódhat egymáshoz ez a két ellentétes előjelű dolog?
– Bármennyire is misztikusnak hangzik, minden veszteség ajándékot hordoz magában, ezért utólag akár ragaszkodhatunk is a veszteségeinkhez.
Nagyon sok olyan emberrel beszéltem, aki elmondta, hogy ha visszatekint az életére, rájön, hogy tulajdonképpen minden vesztesége tanulságos volt, segítette őt abban, hogy emberségesebb, jobb, erősebb legyen, hogy megváltozzon a világlátása. Persze, amikor benne volt a sűrűjében, nem gondolt arra, hogy a fájdalmából valami pozitív dolog is származhat, de utólag örül, hogy megtapasztalhatta ezeket az érzéseket. Semmiképpen nem azt mondom, hogy de jó, hogy ilyen szomorú veszteségek vannak a világban, hanem ha már elkerülhetetlenül megtörténik, akkor fogadjuk el annak a gazdagító, embert formáló ajándékait is.
– Vajon miért változunk a szenvedéstől? Ön szerint mi erre a magyarázat?
– Victor Emil Frankl osztrák pszichoterapeuta írja – aki nem mellesleg túlélte a koncentrációs tábort –, hogy ha olyan sors ér bennünket, amin nem tudunk változtatni, akkor az a kihívás ér bennünket, hogy önmagunkat változtassuk meg. Ennél pontosabban én sem tudnám megfogalmazni.
