Egy nyugdíjas tanítónőről volt szó, aki azért tett feljelentést a fogyasztóvédőknél (!), mert zavarják a tőle nem messze lévő játszótéren „ randalírozó’’ gyerekek. A hölgy nemrég költözött vissza szülőfalujába, a közösségi oldalán csőcseléknek nevezi a helybeli gyerekeket, szülőket. „Ezek kivételes gyerekek – írja –, mert ordibálnak, nem beszélgetnek, visítanak, böfögnek, odavizelnek, nyerítenek, mint az állatok.” Képeket is mellékel (én nagyon ideges lennék, ha az én gyerekeimről a tudtom és engedélyem nélkül bárki felvételeket posztolgatna). A képeken hol két, hol négy, öt gyerek látható, és nem kerítésvizelés közben. Labdákkal, a hinták mellett. Nehezen tudok elképzelni nagyobb tömeget egy falusi játszótéren, mint azt is, hogy egész nap a fent említett „gamatságokat” művelnék. És tapasztalataim szerint megesik, hogy a gyerekek játék közben visítoznak. A számítógép előtt nem tehetik, és milyen jó, hogy a vakációban nem ott ülnek. A faluban nagy a felháborodás, a hölgy válaszolgat, nem pedagógushoz illő hangnemben, rosszul, helytelenül fogalmaz és ír. Ez utóbbi kis jóindulattal a melléütésekkel még magyarázható. A hölgyet az évek során vagy taccsra tették a tanítványai, vagy rossz szakmát választott, mert nagyon úgy néz ki, hogy az agyára mennek a gyerekek. Csendháborításért jelentget egy játszóteret... Vajon a labdapattogásnak is van decibelje? Tényleg, ebben a faluban minden gyerek potenciális bűnöző? Minden szülő gyermekére oda nem figyelő – ahogyan a fent említett pedagógus állítja –, modortalan, faragatlan tahó? Netalántán maga is bűnöző?
Ilyesmiken elmélkedtem, és egy másik eseten, amely szintén nem hagy nyugodni. Aztán valahogy ezen a péntek estén összefutottak a történetek. Este tíz után a teraszon. Ahol gyakran üldögélek, pedig itt is van játszótér, reggeltől estig tele gyerekekkel, kicsivel, naggyal. Vakáció van. Labdáznak és visítoznak, ja és néha még nyerítgetnek is... De most, este tíz után már csak pár kamasz ül lent a padon. Beszélgetnek, van, amikor felvihognak, a fiúk sztoriznak az őket körbeülő lányoknak. Ilyenkor felerősödnek a hangok, de igazából semmi különös nem történik. Nincs még túl késő, és a péntek már hétvégének számít. Arra leszek figyelmes, hogy két rendőr közelít a padok felé. Odaszólítják a fiatalokat, akinél személyi van, elkérik. Már indulnék le, hogy védjem őket, de most az egyszer elnézik nekik, nincs büntetés, majd legközelebb. Nem tudom, hogy épp arra jártak vagy hívták őket. Itt vannak, végzik a dolguk. Rendben. (?)
És itt jön be a harmadik történet. A főtéri „lónál” fiatalok szoktak összeverődni, többnyire a hajdani kultúrház előtt. Az épület lezárva (mégis üres üvegek, kólás- és sörösdobozok halomban a földön, az üvegfal mögött...) Késő délutáni órákban a szomszédos tömbházak teraszain bámészkodó emberek. Nézik, ahogyan egy kisebb csapat kövekkel dobálja a már amúgy is szánalmas állapotban lévő épület ablakait. Törnek-zúznak, hangosan röhögnek, a legélvezetesebb, amikor a labdák is előkerülnek, versenyt rúgnak a tönkrement falakra, ablakokra. Már úgyis mindegy. Na, itt van ám nyerítés! Hosszasan megy az akció, sehol egy rendőr, csendőr, vagy tudom is én... a város központjában fényes nappal. Végül egy arra járó merészebb férfi szól rájuk, előveszi a telefonját, és azzal fenyegetőzik, hogy lefilmezi őket. Hatásos, dühöngő barátaink ímmel-ámmal szétszélednek. Talán csak egy kis időre, mert övék itt a tér... Akkor is, ha barátságtalan, lepattant.
Kicsit elbizonytalanodtam az elmúlt napokban. Mi számít csendháborításnak, mi az, ami valóban sérti a nyugalmunkat? (Tudom, tudom persze, hogy sokan vagyunk sokfélék. Nem egyforma a tűrőképességünk.) Mi számít randalírozásnak, amire valóban reagálnunk kell? És hol vannak ilyenkor az illetékes hatóságok?
Valahol máshol járnak. Ahová épp hívták őket...
Péntek este, mindjárt éjfél, a játszótér üres. Bemegyek én is és lefekszem, de előtte írok pár sort.