– Szerkesztő úr, a jogszabály szerint a nemzetiségként való elismerés feltétele, hogy az érintett népcsoport legalább egy évszázada legyen honos Magyarországon, illetve a lakosság többi részétől megkülönböztesse nyelve és kultúrája. Hogyan vonatkoztatható ez a több mint évezredes múltú székelységre?
– Sehogyan. Ugyanis történeti forrásaink szerint a székelyek mindig magyarul beszéltek. A székelyek ma a Székelyföld nevű régióban élő magyarok, illetve az ebből a közösségből elszármazottak, akik székely azonosságtudattal bírnak. Ennek a regionális identitásnak a legfontosabb jellemzői: a domináns hegyvidéki tájszerkezet (gazdaság és településszerkezet), a magyar nyelvi, kulturális közösséghez való tartozás és a sajátos történelmi fejlődés emlékezete: a mitikus közös származástudat, a szabad katonanép státus közösségi hagyományai, az erős identitásszimbólumok, illetve ezek újraépítése a kisebbségi helyzetben, a romániai magyarság közösségi identitásának részeként. Erről az önképépítésről a legfrissebb tudományos feldolgozás augusztusban jelenik meg Hermann Gusztáv – Orbán Zsolt: Csillagösvény és göröngyös út. Mítosz és történelem a székelység tudatában (EME, Kolozsvár, 2018).
– A tudomány úgy foglal állást, hogy a székelység a magyarságból kiszakított nemzetrész, amely erős regionális tudattal is rendelkezik a nemzettudat mellett. Ha pedig egy közösség a magyar nemzet része, akkor nem lehet kisebbség. Ez a gondolatsor hogyan segíti elő a székely autonómia helyreállítását?
– Nem általában a „tudomány”, hanem az intézetünk szakértői nyilatkozata szerint: „Az uralkodó történettudományi, régészeti, néprajzi és nyelvészeti álláspont a székelyeket az etnokulturális értelemben vett modern magyar nemzet szerves részének tekinti, amit a vonatkozó szociológiai és kulturális antropológiai kutatások, esettanulmányok is megerősítenek. Egy olyan, a magyar kulturális nemzetből kiszakított, a romániai magyar kisebbség (nemzetrész) integráns részét képező regionális-néprajzi csoport, amelynek önmeghatározásában, különböző megnyilvánulásaiban az etnicitás és a regionális kultúra, a hagyomány meghatározó szerepet játszik. A rendi natio közösségi azonosságtudatát a 19. század közepétől a magyar nemzetépítés regionális közösségtudata váltotta fel a közös eredet, a tájhaza, a kulturális örökség, az önkép tudatosításával.” (mta.hu)
Egy ország politikai rendszere és a politikai nemzet fogalma nem azonos
A nemzeti kisebbség terminust az 1919-es kisebbségi szerződések után, az új államokhoz került, a nem a tituláris nemzethez tartozó etnokulturális csoportokra alkalmazták. Egy adott nemzet (annak nemzetépítéséből egy politikai döntés következményeként kiszakított) más nemzetállamban, kisebbségként élő  része. A romániai, a szlovákiai, a szerbiai és az ukrajnai magyar kisebbségek mint politikai közösségek részesei az adott ország politikai rendszerének, de nem részesei az adott politikai nemzetnek (például a románnak). Azért sem válhattak azzá, mert a szomszédos nemzetépítések épp a magyar kisebbségi közösségek társadalmi, gazdasági pozícióival szemben mentek végbe. Az államszocializmus időszakában a pártállami homogenizáció, a hetvenes évektől pedig erre ráépülve a hatalmi legitimációként használt nemzeti retorika határozta meg a szomszédországi magyarságpolitikákat. Tehát a kisebbségi kérdés a felfogásomban döntően hatalmi, egyenlőtlen helyzet függvénye.

Regionális sorsközösségek
A Trianon következtében a magyar nemzetépítésből kiszakadt kényszerközösségek egy generáció, illetve két évtized alatt regionális sorsközösségekké alakultak. A kisebbségi elit ezeknek az életvilágoknak ad érvanyagot és szocializációs keretet egy saját közösségi „mi” tudat kialakításához. Ebben az érvelésben az a legfontosabb, hogy a kisebbségi magyar közösségek a saját régiójukban őshonosak. Tudatosan ragaszkodnak életvilágaik fenntartásához. „Beilleszkedésük” épp azáltal lehetséges, hogy saját lakóhelyükön mennyi­ben tudják az otthonosság érzetét megteremteni. Hazafogalmuk – a többségi nemzethez tartozók egy politikai közösséghez/országhoz való kötődése helyett – alapvetően a szülőföldre (regionális otthonukra) vonatkozik azzal együtt, hogy a legkülönbözőbb mértékben, de egyszerre kötődnek az anyaországhoz/etnokulturális közösségük egészéhez és az állampolgárság szerinti államukhoz.
Itt a döntő kérdés az, hogy egy hatalommegosztásra épülő jövőképben gondolkodva a tituláris nemzettel egyenrangúként tekint magára a közösség, vagy a kisebbségi jogokért (a diszkrimináció ellen) küzd, avagy ennek a kisebbségi jogi-politikai érdekérvényesítésnek a végső célja épp az egyenrangúság, a társnemzeti státus elismertetése egyfajta konszociális modellben. Épp ezért az autonómiáról való beszéd a kisebbségi politikai közbeszéd „Grál-kelyhe” lett.  A székely székek 1876-os felszámolása óta a Székelyföld közigazgatási különállása megszűnt. A virtuális Székelyföld létezik, amely azért valós, mert a mentális térképünk része. Az 1952–1960 közti Magyar Autonóm Tartomány illetve az azt követően 1968-ig működő Maros–Magyar Autonóm Tartomány a hivatalos nyelvhasználatban, és így a magyar intézményességben különbözött az államszocialista Románia más tartományaitól. Funkciója a szocialista társadalomátalakítás lebonyolítása volt a nemzeti konfliktusok kiküszöbölésével, illetve az erdélyi magyar hivatalos nyelvhasználat és intézményesség visszaszorítása ebbe a közigazgatási egységbe. Az 1989 utáni székelyföldi autonómiatörekvések nem rekonstrukcióban, hanem a romániai önkormányzati jogosítványok bővülésével a romániai magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi elitek egy magyar dominanciájú, európai mintákra épülő regionalizációban gondolkodtak. Ehhez a már említett otthonossághoz pedig elengedhetetlen

a regionális székely önkép és azonosságtudat megújítása.
(Lásd a székely zászló történetét, a székely fogyasztói márkákat, a falunapok, értéktárak, közösségi élménytermelés burjánzását.) Ehhez a virtuális múlthoz kapcsolódnak azok a transznacionális modernizációs minták, amelyek Magyarországról, illetve Nyugat-Európából jelennek meg a régióban a közösségépítés felhajtóerőiként. A nagy kérdés a román etnopolitikai rezsim változatlanságán túl az, hogy a régióban mennyire hatékonyan működnek az adaptációs szerkezetek. Példának okáért az oktatásban, egészségügyben, innovációban. De ez már nem történeti kérdés. Itt és most annyi lehet a feladatom, hogy utaljak az ezekkel kapcsolatos irodalmakra: a 2016-ban megjelent Székelyföld története III. kötetének vonatkozó fejezeteire, a romániai magyar autonómiairodalom hozzáférhető digitális szövegtárára (http://adatbank.transindex.ro/belso.php?alk=48&k=5), illetve a székelyföldi fejlesztési tervekre (http://adatbank.transindex.ro/belso.php?alk=92&k=5). Ebben az évben jelent meg a Magyarok Romániában 1990–2015. Tanulmányok az erdélyi magyarságról című kötet (Károli Egyetem–L’Harmattan, 2018), illetve egy a nemzetközi szakirodalomba beágyazott koncepciózus angol nyelvű munka jórészt kolozsvári/erdélyi szerzőktől: Unequal Accommodation of Minority Rights. Hungarians in Transylvania (Palgrave Macmillan).

Az autonómiához elhívatott közösségépítők kellenek
– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A civil szervezetek mit tehetnek azért, hogy a székelyföldi székelység minél több fölemelő élményt szerezzen a csillagösvénytől az autósztrádáig eltelő idő történelmi, művelődési, művészeti kincseiből?
– Az előbbi, autonómiát célzó kérdéshez kapcsolódva egy közhelyt kell idéznem: társadalmat lehet szervezni autonómia nélkül is, de autonómia soha nem lesz társadalomszervezés, elhívatott közösségépítők nélkül. Ezeket pedig képezni szükséges. Szaktörténész vagyok, és a feladatom a forrásfeltárás, alapkutatások, a tudásmegjelenítés és a szakemberképzés. Ennek érdekében adtunk be egy négyéves kutatási programra pályázatot a székelyföldi önképépítés 19–20. századi feltárására. Ennek van egy történeti része, amelyben olyan részkutatásokat szeretnénk folytatni, amelyek nem Budapest felől néznek a régióra (mint fejlesztéspolitika), hanem a székelyföldi adottságokat, helyi folyamatokat, adaptációkat vizsgálja. A program antropológiai módszereket használó része a helyi hagyományok működtetőinek élettörténetét (hatvanas évektől) és az identitásmarkerek folklorizációját (himnusz, írás, zászló, kapu, emlékhelyek) elemezné. A harmadik megközelítés pedig egy olyan szociológiai kérdőíves, fókuszcsoportos kutatás lesz, amely a mai székely identitás jellegzetességeit, az önismereti elemeket  és a társadalmi, területi tagoltságot szeretné megragadni.
A civil szervezetek az említett közösségépítési folyamat szerves részei lehetnek. De persze kérdés, hogy ezt a funkciójukat el tudják-e látni önerőből, avagy külső, akár anyaországi támogatásra vannak ítélve. Az ideális eset az lenne, ha helyi igényekre, helyi erőforrásból tudnának reagálni. Ha külső támogatásra szorulnak, akkor mindenképpen fontos lenne, hogy ne kizárólag politikavezérelt támogatások szülessenek, hanem a tényleges közösségépítő célok megvalósítását szolgáló kezdeményezések bontakozzanak ki. (Présház)