Ez még nem neki való – gondoltam magamban, de azért belelapoztam, és egy pillanat alatt magába szippantott. Emlékek, érzések, érzetek, illatok egyszerre lepték el a lelkemet, mint amikor az ember fejest ugrik a múlt tengerébe. Alig tudtam becsukni a könyvet, hogy elolvassam a fiam által választott esti mesét...

Miután elaludt, újra kézbe vettem Kányádit, és eszeveszett sebességgel szívtam magamba sorait. Olyan tiszta és egyszerű a stílusa, a nyelvezete, mintha csak levegőt venne az ember, a történetek sem a mesevilág misztikus példabeszédei, csupán a valóság derűs, örömteli pillanatképei, melyek ugyan gyermekeknek íródtak, de annyi szépséget és bölcsességet tartalmaznak, hogy szinte elszégyelli magát az ember, amikor rádöbben, hogy milyen messzire sodródtunk ettől a fajta életszemlélettől... Hogy is tudtunk ilyen távolra kerülni önmagunktól, embervoltunktól, az élet értelmének, lényegének a megértésétől, megbecsülésétől? És csak rohanunk tovább, eszeveszett sebességgel valami hideg, ismeretlen, virtuális térben, felégetve az utat magunk mögött...

A minap kénytelen voltam vásárolni egy új okostelefont, és négyszer kellett visszavinnem az üzletbe, míg sikerült valahogy elindítani, mert mindent újra kellett állítani rajta ahhoz, hogy megfeleljen a gyártó és szolgáltató által diktált jelenlegi állapotoknak. A tavaly a felére vágatott telefonkártyát például még kisebbre kellett vágatni, hogy beférjen az új készülékbe... Félelmetes, hogy milyen iszonyú sebességgel száguldunk, és mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a mozgás és ezzel együtt a folyamatosan változásban lévő értékrendszerek esetlegességének...

És minden változás valami iszonyú üresség, magány felé vezet, mintha alapjaiban inogna emberlétünk... Hol vannak már azok a nagy családok, melyekben több nemzedék élt egymás mellett, örömmel vállalva a közös teherviselést? Hol vannak a nagy közös tevékenységek, ahol egy-egy település, lakótársulás vagy más közösség apraja-nagyja önként vállalt szerepet egy bizonyos cél érdekében? Ma egyre többen egyedül neveljük gyermekeinket, és semmire sincs időnk, akkor sem, ha apuka sok pénzt küld a messzi távolból... mert külföldön vállalt munkát, vagy lelkiismeretesen fizeti a gyerektartást... És mindenünk a pénz, a hatalom, és alig látjuk, hogy mi mindenről szól még a világ a politika és a virtuális valóságok mindennapi bosszúságain-csábításain túl... Pedig annyi fontos dolog van még ezek mellett, például a kétkezi munka öröme, a barátság, művészet vagy egyszerűen a természet szépségei: a Nap, szellő, illatok, madarak, fák, füvek... Olyan gazdag és örömteli lehetne az életünk, ha vennénk a fáradtságot, hogy időnként kilépjünk a pénz vonzásköréből, mindennapi vesszőfutásainkból...

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe Kányádit olvasgatván, és ismét hálát éreztem, mindazért, amit adott. Lám, nemcsak gyerekkoromban volt az egyik legjobb pajtásom, ma is itt van mellettem, fogja a kezem, nehogy eltévedjek az élet egyre bonyolultabb labirintusában. Talán nem véletlen, hogy nagyon sokan úgy éreztük: távozásával sokkal szegényebbek lettünk, mintha egy közeli rokonunkat vagy saját személyiségünk egy részét veszítettük volna el... És csak mennek és mennek bölcs öregjeink, és velük együtt vészes gyorsasággal távolodnak tőlünk a hagyományos értékek.

Vajon megbecsültük-e, megbecsüljük-e eléggé ezt az örökséget? Szakítunk-e elég időt arra, hogy újabb és újabb mobiltelefonjainkat kikapcsolva kézbe vegyük a régi könyveket? Vagy az újakat? Vajon eljön-e újra az az idő, amikor az írók lesznek a példaképek a társadalom széles tömegei számára?

Bevallom, szkeptikus vagyok ez ügyben, de azért igyekeztem olyan helyen elhelyezni a polcon kedvenc gyerekkori könyvemet, hogy a fiam is elérhesse, ha még nő egy kicsit.