Kuti János
Így, július végén a román kormány megengedi a magyarnak, hogy Tusnádról uralja Erdély közepét, Románia szívét, és ennek megakadályozásáért semmit nem tesz. Mint a román nyelvű tudósítások egy (nagy) részéből megtudtuk, Orbán Viktor igencsak el van bölcsülve, és Tusványoson semmi egyebet az égadta világon nem mondott, csak azt ismételte, amit jó néhány magyar ember, miszerint december elseje neki sem ünnep. Az igaz, hogy valamiféle együttműködést: autópályák összekötését, gyorsvasút építését, közös Kárpát-medencei gazdasági-politikai összefogást is emlegetett, de ezzel csakis Nagy-Magyarország újjáépítését akarja elérni.
Ha a tusnádi szabadegyetemre eljöttek volna a román kormánypárti politikusok vagy a kormány képviselői, akkor ott helyben vissza tudták volna verni a Romániát így megalázó galád támadást, és ellentámadásba menve át, kinyilváníthatták volna, hogy márpedig nekik sem ünnep például Szent István napja, augusztus 20. De nem jöttek, és így nem volt, aki ott megvédje a hazát, sőt, a Hargita, Kovászna és Maros megyében kisebbségben sínylődő románokat sem, ezért ők voltak kénytelenek elmenni Bukarestbe sirámaikat előadni.
Nosza, a tömény hazafiasságot sugárzó tévéadók rögtön segítségükre siettek. Így élő egyenesben értesülhettünk a magyarok által a román kisebbség ellen elkövetett szörnyűségekről, amelyekről ez idáig fogalmunk sem volt. Megtudtuk, Baróton oda jutottak, hogy már a románok sem beszélnek románul, nemhogy a magyarok. Kézdivásárhelyen veszélyes a román nemzeti ünnepet megülni a terroristák miatt, nincs román iskola, egyszóval ott egyszerűen nem lehet élni. (Az ottani borzalmakról az elmagyarosodott Iochom István is beszámolt szerdai lapszámunkban.)
A román tévéműsorokból megtudhattuk, hogy a magyarok általában nem akarnak románul beszélni, és a román nyelvet is magyarul szeretnék tanulni, valami külön tankönyvekből, más módszerrel, és kifejezték aggodalmukat (micsoda gondoskodás!), hogy így nem is fognak majd érvényesülni.
Közben közhírré tették azt is, hogy folyik a románok elmagyarosítása, ahogy ez évszázadokon keresztül történt. Tegyük hozzá: valószínű, ennek tudható be, hogy immáron a román iskolákban igen nagy a magyar nevűek részaránya, ami viszont bizakodásra ad okot, mert azok még szép számban visszarománosodhatnak. (Zárójelben azt is jegyezzük meg, hogy szerencsére a magyarok csak elrontottak valamit nagy elmagyarosítási akciójukban, mert számuk az ünnepelt száz év alatt alaposan megcsappant, és az olyan erdélyi többségi magyar városok, mint Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Arad stb., valahogy mégiscsak román többségűek lettek. Sőt, a ’89-es forradalom után Marosvásárhelyen is az akkori 50-ről 43 százalékra esett vissza a magyarok részaránya. Most, valószínű, ezeket a nagyvárosokat akarják visszamagyarosítani fondorlatos módon a magyarok.)
A Partiumot is képviselte egy hölgy Nagykárolyból, aki elmesélte, hogy vannak olyan cégek Romániában, amelyek a szakoktatásban magyar nyelvű osztályok indítását kérik. (Feltesszük a kérdést: mi lesz, ha a vizet és a gázt is, és tán még az országot is magyarul fogják vezetni? Ez utóbbit természetesen az új közigazgatási törvény segítségével.) A honleány azt is előadta, hogy a nagy elnyomás alatt, amelyben leledzenek, nem engedélyezik nekik még egy árbóc felállítását sem, amelyre aztán felhúzhatnának egy román zászlót.
Vasárnap este az is kiderült, hogy Sepsiszentgyörgyön a román himnusz napján (amelynek meg nem ünnepléséért többeket is börtönbe kellene vetni) a polgármesteri hivatalra gyászlobogót tűztek ki. A városvezetés azzal takarózott, hogy azért, mert elhunyt egy Pro Urbe díjas személyiség. A fekete zászlók használatát, a székely zászlók mellett, feltétlen be kellene tiltani, és azt is, hogy a hivatal volt alkalmazottjai vagy a Pro Urbe díjasok ilyen jelentős évfordulókon távozzanak az örök (medve)vadászmezőkre.
Magam is láttam hétfőn egy temetésen, hogy a ravatalozón még mindig ott lengett egy fekete zászló. Hát nem pofátlanság meghalni ilyen derűs időkben?
