Háromszék-szerte ismert körorvosként több mint fél évszázadon át szolgálta körzete betegeit, hogy nyugdíjba vonulása után szabad utat engedjen közírói késztetéseinek. Dr. Nagy Lajossal 85. születésnapja alkalmával beszélgettünk egyetemi viszontagságokról, szakmai kihívásokról, röghöz kötöttségről – és az óhatatlanul közelgő hattyúdalról.
– Hogyan fogadta Háromszék annak idején az érkező ifjú orvost?
– Az orvosok között ugyan nem nagyon létezik a sok más mesterség, hivatás esetében érvényes nagy fokú szolidaritás, nekem azonban soha nem voltak ezzel gondjaim. Az ember értékét ugyanis a gyógyításban a konkrét tudás határozza meg, de azért a tudásbeli hiányosságokkal szembeni, kicsit gonoszkodó kritikai viszonyulás is mindig jelen van.
– Emlékszik még az első páciensére?
– Hogyne, sose felejtettem el a felsőrákosi Nóda Julist, aki a dagadt lábával keresett fel. És azt sem, hogy akkoriban én még nem rendelkeztem orvosi diplomával. A köpeci bányavállalat egészségügyi technikusaként dolgoztam, miután 1959-ben, alig két héttel a hatodéves záróvizsgáim előtt kizártak az egyetemről. A Babeş–Bolyai összevonása alkalmával megfélemlítési célokkal valamennyi évfolyamról exmatrikuláltak néhány diákot. Olyannyira „sikeres” volt az akció, hogy egy ideig sokan még az utca túloldalára is átmentek, csak ne kelljen találkozni a kegyvesztettekkel. A végrehajtáshoz előszedték a diákok ötvenhatos dossziéit vagy későbbi megnyilatkozásait. Én nem voltam hős, az IMSZ-bizottság kultúrfelelőseként voltam sokadik valaki, inkább a diákok ellátásáért, étkeztetéséért felelős bizottság tagjaként szólaltam fel néhányszor. Ezeket olvasták a fejemre, amikor ’59 tavaszán rám került a sor.
– Feltételezhetően ott helyben összedőlni látszott a világ…
– Több okból is. Egyrészt nyilván azért, mert igen nagy nélkülözések után már csak néhány vizsgára álltam a doktorrá avatástól, másrészt feleségemmel arra készültünk, hogy 1959. május elsején eljegyezzük egymást. Talán épp a vékony karikagyűrűnket próbálgattuk a vásárhelyi Bulevárd egyik padján, amikor kolléga érkezett, és jelezte, hogy nyilatkozattételre rendeltek be az egyetemre. Nem voltam egyszerű eset, hiszen jó tanulmányi eredményeim voltak, vastagon „egészséges” származású, szüleim nagyernyei szegény emberek, de azért megtalálták a kizárás módját. Többségünk fizikai munkára kényszerült, nekem szerencsém volt, Vargyasra kerültem a bányavállalat egészségügyi technikusaként. Csak két év múlva, 1961-ben tehettem le a záróvizsgáimat.
– Diplomás orvosként viszont egy életre lehorgonyzott Rétyen. Az ön választása volt?
– Igen, a döntésemben viszont az volt az elsődleges, hogy együtt lehessünk a Vargyasra kihelyezett matematikatanár feleségemmel. No meg, hogy az egyetlen hely volt a környéken, ahonnan épp eltávozni készült az orvos, és a többség félt az olyan helyektől, ahol ipari létesítmény is volt. Úgy érzem, a mérleg egyensúlyban van, tudtommal senki élete nem szárad a lelkemen, nagy melléfogásaim sem voltak. Sokszor egészen messzire is merészkedtem, olyan területekre, ahová a körorvosok többsége nem, de mindig megéreztem, meddig mehetek el. Nyitottam én meg mandula melletti tályogot is, nem riadtam vissza a kis sebészeti beavatkozásoktól.
– Mi tartotta ott egy egész karrieren, fél évszázadon keresztül?
– Fontos szempont volt, hogy a feleségemnek csak a szomszédba kellett átmennie, hogy a munkahelyére érjen. De a sok hercehurca után nekem is jólesett a nyugodt környezet.
Aztán belevágtam az Antos-kúria javításába, ahová egy év után már beköltözhettünk, de a munkálatok legalább tíz éven át zajlottak.
A környék egyik legkényelmesebb, legmodernebb rendelőjét alakítottuk ki ott. A szakmai továbbképzés, a szakosodás megkövetelte volna, hogy újabb évekre távol legyek a családtól, a váltás újabb költözködést, bizonytalanságot is feltételezett volna. És közben elfutott az idő.
– Milyen mértékben lehetett lépést tartani az orvostudomány rohamos fejlődésével – természetesen a belső emberi-szakmai igényességen túl?
– Segített, hogy abban az időben nagyon igényes körorvosi gárda alakult ki a környéken. Szaklapokat járattunk – magyarországiakat is –, mindenki képezte magát, olvasott. De a nagy robbanás később következett be, kezdetben csak az alapfelszerelés állt rendelkezésre, aztán kaptam egy leselejtezett mikroszkópot, amelyet fehérvérsejt-számolásra és trichomonas-vizsgálatra használtam. Az elődömtől örököltem egy kolposzkópot is, de annak megfelelő kihasználásához továbbképzésen kellett volna részt vennem, amit egy magamfajta körorvos nem nagyon engedhetett meg magának, elsősorban, mert nem volt, aki helyettesítsen. A szentgyörgyi éves gyorstalpaló továbbképzéseket leszámítva két munkaorvostani képzésen vettem részt Marosvásárhelyen, miután Rétyen lengyár működött.
– Meg tudná fogalmazni, miben rejlik egy falusi körorvos „titka”?
– A lelkiismeretes, alapos munkában és a mindenre figyelésben. Én például jelentős mértékben alapoztam a lázas állapot alakulásának követésére. A szimat, a megérzés egy idő után majdnem mindenkiben kialakul, én azonban az állandó helytállást, készenlétet tartom a körorvos legnagyobb feladatának és érdemének. Jómagam soha nem utasítottam vissza senkit.
– Pályája során hogyan változtak a betegek hálájának megnyilvánulási formái?
– Sehogy! A köszönömtől a kedves mosolyon és virágcsokron, a valamilyen formában történő visszasegítésen át a sokat vitatott „hálapénzig” – ami esetemben mindig kis értékű és önkéntes volt – minden volt és maradt. A mi országainkban nagyobbrészt ez utóbbi tartotta-tartja fenn az egészségügyi rendszert, mert az államok képtelenek megfizetni azt az elképesztő mértékű befektetést, amely révén orvos lesz az „emberfiából”, illetve azt a későbbi, olykor mérhetetlen mennyiségű munkát, az állandó készenléti állapotot.
Azt viszont erősen elítélendőnek tartom, ha az orvos kéri a hálapénzt!
Ugyanakkor a beteg „hálájának” visszautasítása – legyen az tíz tojás vagy egy vékony boríték – még a beteg és orvos közötti viszonyt is képes rontani. E helyzet ismeretében, a visszásságok, illetve a befektetés és megtérülés közötti szakadéknyi különbség miatt, nem is szorgalmaztam, hogy a fiaim orvosi pályát válasszanak. Más kérdés, hogy különböző okokból mégis mindkettőből orvos lett.
– Rétyi örökét kisebbik fia vette át. Akadnak szakmai-generációs viták önök között?
– Orvostanhallgató korukban tanítottam egyre-másra a fiaimat, de később nemigen, mert időközben robbanásszerűen megváltozott az egész medicina. A Németországban élő és dolgozó nagyobbik fiammal még inkább megtárgyaltunk és megtárgyalunk egyes eseteket, a kisebbikkel s egyben utódommal már kevésbé. Megértettem, hogy ő már más világban él és dolgozik, mint én. Nekem még telefonom sem volt sokáig. Soha nem érdeklődtem utána annak sem, mennyire elégedettek vele a régi pácienseim. Ez már az ő élete, az ő praxisa, neki kell helytállnia. Én 52 évet töltöttem a pályán, 77 évesen költöztünk Szentgyörgyre. Van olyan „hálás betegem”, aki a mai napig felkeres.
– Mitől ébredt fel önben a helytörténészi, írói késztetés?
– A helytörténet iránti érdeklődésem régi keletű, mindig foglalkoztatott a közvetlen környezetem múltja. Olyan mértékben, hogy a saját családom mellett több betegem családfáját is kutattam. Sőt, olyan kuriózumszámba menő kutatást is végeztem, amely izolált környezetben élő 1500 cigány ember genetikai megfigyelését célozta. Pedig genetikát nem is tanítottak nekünk az egyetemen, önszorgalomból fedeztem fel magamnak ezt a tudományágat. Már hetvenéves voltam, amikor vettem a bátorságot, és elkezdtem a nyilvánosság számára is írni.
– Bátorság kellett hozzá?
– Az én esetemben feltétlenül, annak ellenére, hogy eredetileg én nem orvos akartam lenni, hanem irodalmár. Az évtizedek során folyamatosan olvastam, pótoltam a hiányosságaimat, igyekeztem felfedezni azokat az írókat, költőket is, akiket nem tanítottak az iskolában. Az előzményekhez tartozik, hogy annak idején három rétyi öreggel is leírattam a világháborús emlékeiket, nem is gondolva azzal, hogy megüthetem a bokámat. Mindentől függetlenül folyamatosan kételyeim voltak: vajon megütöm-e a mércét? Azon is tépelődöm, hogy mit írhatok meg, állandóan viaskodtam az öncenzúrámmal. Gépelni sem tudtam, fokozatosan tanultam meg előbb írógépen, majd számítógépen pötyögni. Mostanában meg valamiféle szégyent érzek, hogy mit akarok én még így, jóval nyolcvan fölött.
Van egy utolsó tételem, Öröm és üröm címmel nekiláttam megírni a ’89-es politikai változások óta eltelt idővel kapcsolatos emlékeimet, érzéseimet, de egyre kevesebb kedvet érzek hozzá.
Nemrég elküldtem két írásomat a Székelyföld című havilapnak Kőrösi Csoma Sándorról, illetve az utolsó forradalmár papról, Bíró Sándorról azzal a megjegyzéssel, hogy ez a hattyúdalom. A szerkesztő nagy patáliát csapott, hogy micsoda hattyúdalról beszélek.
– Mi fogyott el: a téma, a lelkesedés, netán az idő?
– Témám még lenne. Például több mint ötven éve őrzöm Márton Áron püspök úrnak néhány személyes levelét, amelyeket a háború utáni osztályharcos időben küldött az öreg szentiványi plébánosnak, aki hát szolga és a hívek segítsége hiányában maga ült fel a „ganés szekérre”. Érdekes látlelete a kor papjai és a legendás püspök közötti viszonynak. Még más témáim is lennének, de sajnos egyre fogy a lendületem és a kedvem.
– Van még valami, ami beteljesülésének örülni tudna?
– Annak például igen, ha közönség elé kerülnének Bene József képei. Annak idején, még az „ántevilágban” egy alkalommal nálam festett a kolozsvári festőművész, akkor vettem rá, hogy a csíkszeredai Nagy Imre-galéria mintájára létesítsünk egy Bene-galériát Szentgyörgyön. Dr. Nemes Pál közbenjárásával és Constantin Stanca propagandatitkár hozzájárulásával be is rendeztek az egyik múzeumőri lakásban egy 74 képből álló kiállítást. Néhány év után valamiért megszüntették, azóta tudomásom szerint a Székely Nemzeti Múzeum raktárában őrzik azokat a műveket. Pedig a festő nem azért ajándékozta képeit Háromszéknek.
DR. NAGY LAJOS
Nyugalmazott körorvos, közíró. 1933. augusztus 2-án született a Marosvásárhely melletti Nagyernyén. A marosvásárhelyi volt református kollégiumban, akkor épp a 2. számú fiúlíceumban, a későbbi Rángecz József, a mai Bolyai Gimnáziumban érettségizett. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolára 1953-ban felvételizett, 1959-ben, az egyetemek egyesítésekor megfélemlítési célból többedmagával kizártak az ország valamennyi egyeteméről, csak 1961-ben engedték diplomázni. Még ugyanabban az évben elfoglalta a rétyi körorvosi állást, onnan is ment nyugdíjba.
Közírói munkássága: A rétyi templom története, Réty története (2005), Nagyernye (2007), Elfelejtett rétyiek (2008), Komolló (2009) – monográfiák, Életünk kórtörténete (2008) – önéletrajzi kötet, Múló évek sodrásában (2010) – a magyar nyelvű egyetemi oktatással kapcsolatos emlékkötet, Fény és árny (körorvosi élményeim), 2013 és Emlékezés orvosainkra (2017). 2013-tól részt vett a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-konferenciákon, bemutatva a Kőrösi Csoma Sándorról szóló, általa felkutatott, korábban ismeretlen adalékokat, illetve a Kőrösi Csoma Sándor-irodalomban létező hibákat, tévedéseket, mítoszokat. Rendszeresen közöl a Háromszék napilapban, illetve a Székelyföld folyóiratban, ahol írásai egyikében bebizonyította, hogy a nagy román festőművész, Nicolae Grigorescu modellje, gyermekének anyja a kőrösi Dancs Mária volt. 2014-ben Réty díszpolgára címmel tüntették ki. 1959 óta házasságban él Nagy Lenke ma már nyugalmazott matematika-tanárnővel, két fia, Előd és Levente ugyancsak orvos.
