Kényszerrel küzdve is hasznos sétával tölteni az időt „idegenben” – ez volt a magam parancsolta napi program a Duna menti főváros Krisztinaváros nevű részén. Csalódást a hely semmikép sem okozott, mint kiderült, sok neves honfitársunknak volt évekig lakóhelye, emlékének őrzője.
Krisztinaváros
Majdnem egybeesik Budapest I. és XII. kerületével. Felette mozgalmas, zsibong itt a közlekedés: a Déli pályaudvarról indulnak és ide érkeznek be az ország déli-délnyugati részéből a vonatok, utasok hadával. A vidék mezőgazdasági művelés alatt állt a 18. század végéig, mivel hadászati okokból megtiltották állandó épületek emelését. 1769-ben Mária Krisztina főhercegnő, Mária Terézia leánya, Albert Kázmér szász hercegnek, Magyarország helytartójának a felesége érte el, hogy ezt a tilalmat feloldják, hálából jelenleg is az ő nevét viseli a városrész.
Háromszékiként leginkább a budai vár alatt éreztem istenigazából otthon magam. A királyi vár lábánál, a kánikulát enyhítő árnyékból fotóztam nagy földim, dálnoki Dózsa György szobrát, emlékművét, Kiss István szobrász munkája egy 1953-ban kiírt pályázatra. A magasból lelátni innen a Horváth-kertre. Ki ne ismerné mifelénk is azt a népies műdalt, amely a hely egykori tulajdonosának a nevét őrzi? Néhány méterrel Dózsa szobrától látható a várkerti Aura Marmora oszlopmaradvány, amelyről Mátyás király udvari krónikása is megemlékezett. Krisztinaváros utcáin is otthon éreztük magunkat. Olvastuk: Maros utca, Szamos utca, Tusnád utca. Érdekes, hogy a Városmajor utcából ágazik ki a dálnoki kötődésű Gaál József költő nevét viselő utca.
Dózsa-szobor
A Tabánon idős budapesti asszonnyal ültünk szemben az 56-os villamoson.
– Kiről nevezték el Krisztinavárost? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte, de biztos ír róla a történelem.
A Krisztina körút szélén áll a T-Mobil hatalmas épülete, előtte Puskás Tivadar mellszobrát pillantottam meg. Trischer Ferenc munkáját 2006-ban, az első telefonközpont feltalálójának 125. születésnapján avatták fel. Ketten szálltunk le a villamosról a pesti úriasszonnyal a Mikó utca sarkán.
– Na most én kérdezek magától – mondta mosolyogva. – Nézze: ki lehetett az a Mikó?
– Erdélyi ember volt, mégpedig székely, gróf és miniszter!
– Az már más – felelte –, soha nem hallottam róla... – és elköszöntünk egymástól!
Vérmező
A Délivel szemben, a belvárosi park előtt egy vasúti kocsiból kialakított vendéglő áll. Oldalán olvastuk: Vagon étterem. Fiatalok söröztek mellette a Vérmező fáinak árnyékában. Magam a hely históriája felől eredtem beszédbe az ott gondtalanul üldögélő idős urakkal, akik elmondták, hogy „hadi eseményekhez kapcsolódik, kivégzésekre emlékeztető hely, csak 50–60 évvel ezelőtt kezdték befásítani, kellemes köztéri pihenő park”. Ennyi.
A Várhegy lábánál fekvő régebbi bérlakásokban apám pesti anyai ági rokonai segítettek mélyebbre ásni a hely történetében. Vérmező a nevét Martinovics Ignác és társai itteni, 1795. május 20. – június 2-ai kivégzéséről kapta, amelynek emlékműve a park Széll Kálmán tér felőli végén áll. Emlékeztetni szeretnénk olvasóinkat, hogy a történelmi esemény 200. évfordulóját, a magyar jakobinus mozgalom emlékét Sepsiszentgyörgyön is egy Vetró András készítette különleges emléktábla örökíti meg a Martinovics Ignác és a Kossuth Lajos utca sarkán álló Beör-palota oldalfalán.
A mai Vérmezőt katonai gyakorlótérnek használták, 1896-ban a millennium, majd 1934-ben Horthy Miklós 15 éves bevonulása alkalmából nagyszabású katonai díszszemlét és népünnepélyt tartottak ott.
1931. szeptember 17-én itt tartották a biatorbágyi merénylet áldozatainak gyászszertartását, 2008-ban pedig itt helyezték el a költő Babits Mihály egész alakos szobrát születésének 125. évfordulója alkalmából Marton László alkotása). A költő ugyanis egy Vérmező melletti házban élte családjával élete utolsó tíz évét. Számunkra fontos élmény volt látni a szobrot, hiszen Babits Fogarashoz szorosan kötődik: 1892 és 1910 között a város országgyűlési képviselője volt, és az Alpár Ignác tervei alapján épült egykori főgimnázium, a mostani Radu Negru-líceum impozáns épülete közelében lakott. Ennek emlékére táblát is elhelyezett egykori lakóháza falán a város RMDSZ-szervezete.
A Vérmező területén, a Budai várhegy lába előtt folyt el valamikor az Ördög-árok. Csak mint érdekesség mondjuk el, hogy itt egész hosszában le van fedve, hiszen régen a városrész szennyvizét szállította tisztítatlanul a Dunába, aminek aztán a csepeli szennyvíztisztító vetett végleg véget.
A Krisztina körút mentén, ahol csak amúgy sorjáznak az egykoron ott élő nagyságok emléktáblái, további emlékekre vadásztunk. Itt lakott a Kossuth-díjas prózaíró és bridzsbajnok Ottlik Géza (1912–1990) – olvassuk, ebből a házból hurcolták el az evangélikus vallású politikus-újságíró és a számunkra is fontos nemzeti ellenálló Bajcsy-Zsilinszky Endrét (1886–1944), akit Sopronkőhidán a nyilasok kivégeztek – látható az Attila utca 37. szám alatti lakóház homlokfalán.
Városmajor
Az egykori Szénatér környéki korabeli vezetőknek lehetett itt majorsági gazdálkodásra alkalmas területe – okoskodtam magamban. Betértünk a Csaba utcában álló Jézus szíve-plébániatemplomba lelki segedelemért. Otthon voltunk ott is. Márványból készült miseasztalát az illyefalvi származású Lőte Éva (1906–1966) tervező és szakrális művész kivitelezte. Ilyen nevű család ma is él Illyefalván. A magyar fővárosban kiemelt művészi pályát befutó asszony Venezuelába emigrált, de ott sem feledkezett meg székely-magyar eredetéről, családja ősi fészkét, Illyefalvát haláláig előnévként használta. Caracasban hunyt el. Az ő munkája gróf Mikó Imre domborművű portréja a Szegedi Emlékcsarnokban (1930). Felirata: gróf MIKÓ IMRE 1805–1867; Erdély nagy fia, történetíró, az Erdélyi Múzeum megalapítója.
Városmajorhoz jómagam, de szülőföldem is több szállal kötődik. Családomból ketten is „vendégei voltunk” az itt működő Semmelweis szív- és érsebészeti egyetemi klinikának. Az épülettel majdnem szemben áll felújított pompájában a Kós Károly nevét viselő ének- és zenetagozatú általános iskola. Az épület melletti lejtőről – a Temes-lépcsőről – Kós Károly sütői fehér mészkőből készült szobra néz a város felé. Jó ideig elüldögéltem mellette, hisz hozzánk, sepsiszentgyörgyiekhez többszörösen is nagyon közel áll. A szobor Melocco Miklós kiváló alkotása 2013-ból, talapzatán Kányádi Sándor négysorosát betűztem: „Barázdált orcádról / az idő aláfoly, / mint az olvadó hó / a vén Maguráról.”
Kós Károly-szobor
A Városmajor utcába betérő autóbusz vezetője bemondja: a Barabás-villa megálló következik. A hegyvidéki önkormányzat szépen felújíttatta. A klasszicista kúria mögötti terjedelmes kertben, szépen rendezett-gondozott arborétumban többet megtudhat az oda betévedő a villáról, még többet egykori gazdájáról, a nemzet festőjéről, Márkosfalvi Barabás Miklósról. A kert középső alléja mellett ott áll mellszobra, kezében paletta és ecset, tekintete messzibe révedő. A szobor készítője is erdélyi, Miholcsa József (2004). A villa egyébként elit szórakozóhely, külön konyhája van – tudtuk meg nyugdíjba készülő gondnokától, aki neheztelt a polgármesterre, mert az udvaron üvegből-fából építtetett mulató-épületet a fiataloknak, hogy kihozza a villa fenntartási költségeit. Az öreg gondozó felette lelkiismeretes, de arra, hogy hol van Márkosfalva, és hogy Dálnokon is van egy Barabás-villa, mintha rácsodálkozott volna.
Barabás-villa
Csupa jelesség lakta valamikor a Városmajor utcát. 1830-tól haláláig ott élt Glatz Oszkár (1872–1958) nagybányai festőművész, „a 19. század nagy hatású írója”, Szabó Dezső (1879–1945), aki mellszobrával nálunk is otthon van Illyefalván, mert illyefalvi református lelkipásztor volt testvérbátyja – a költő Szabó Jenő –, s így nyaranta vendége volt az illyefalvi parókiának. A Városmajorban lakott Nagyborosnyói Borosnyay Kamilla (1856–1916) is férjével, a nagy magyar természettudóssal és polihisztorral, Herman Ottóval (1835–1914).
A nagyasszonyról szülővárosa, Kézdivásárhely sem feledkezett meg, róla nevezték el a céhes városban működő felújított gyermekotthont.
A család a mostani Szamos utca sarkán álló ingatlanban bérelt akkor lakást magának, ahol az író Kemény Zsigmond (1814–1875) is. Lehet, hogy éppen abban az időben ihlette meg a zabolai Mikes fiú Tarnóczy Sára iránt érzett szerelmének története és a leányrablás, amit az Özvegy és lánya című történelmi tárgyú regényében megírt. A Városmajor lakója volt egy időben a másik regényíró, Rákosi Viktor (1860–1923) is, aki gyerekkorát Gyergyóditróban töltötte, ezért nem tudott soha elszakadni írásaiban az erdélyi témáktól.
Ennyi erdélyi, köztük székelyföldi, akár háromszéki jelesség egy városrészen, megannyi kapcsolódási pont, látható és láthatatlan kötelék, amit a történelem számtalan fordulata sem tudott szétszakítani.
