Tehát dolgoztak az utcában. Az utolsó csapat egész rendesen végezte munkáját, legalábbis ami a terep kihasználását illeti. Minden nap csak annyi helyet foglaltak el az úttesten, amennyit aznapra kitűzött céljuk teljesítéséhez feltétlen szükségesnek találtak. Ki is táblázták alul és felül, hogy ideiglenes útlezárás esete forog fenn, ám szegényeknek nem tellett vadonatúj közlekedési jelekre, hát a girbe-gurba kerek táblát nekitámasztották egy talpas vascsőnek az út közepén. És dolgoztak. Amikor épp hagyták őket. Mert itt, kérem szépen, az önmagát a kultúra fővárosának kinevezett városkában a közlekedési kultúra hagy némi kívánnivalót maga után. Nem is keveset.
Vegyük a dolgokat kronológiailag fordított sorrendben. Az idősíkok felcserélésére ezúttal csupán azért van szükségünk, hogy a legszebb történetet írásunk végére hagyhassuk. Első fázisban a munkásoknak csak félsávos útlezárásra volt szükségük, szakaszonként fektették le a föld alatti vezetéket, majd mikor elkészültek teljes hosszával, következtek a leágazások. Ilyenkor már a közlekedés teljes elterelése kívántatott meg számukra, ami nagyon könnyen megoldható, hiszen a mellékutcákon egyszerűen ki lehet kerülni a lezárt utcarészt. Elvileg tehát minden rendben, csakhogy a gyakorlat és az elmélet közt nagyon nagy a különbség. Mert kitáblázás ide, messziről látszó munkagépek oda, a mi jó sofőrjeink azért kipróbálják a lehetetlent: szemrebbenés nélkül behajtanak a lezárt utcába. Araszolnak előre, kerülgetik a kavicshalmokat, óvatosan átbillennek a gödrök fölött, ügyeskednek egészen addig, míg végleg el nem akadnak. Aztán káromkodnak. Van, aki csak magában, más a lehúzott ablakon szórja ki dühét. És persze egyik sem magát okolja, amiért a tiltótáblára – mely bár nem a legszabályszerűbben, de legalább nagyon is jól láthatóan virít az út közepén – fittyet hányva megy tovább. Végül mindannyiuknak vissza kell fordulniuk. Ráadásul tolatva, ami felettébb nehéz manőver. Olyannyi­ra, hogy átlagban három pilótából kettő leveri a talpas vascsövet, amelynek a behajtani tilos tábla van nekitámasztva. Ilyenkor kiszállás, káromkodás, kárfelmérés, újabb káromkodás, néha a tábla visszaállítása, máskor csikorgó gumikkal továbbszáguldás. És a tanulság, hogy okos ember a más kárán tanul, a buta...
Végül az ígért történet. Az eset még a félsávos útlezárás idején történt, mikor a forgalom, ha nem is zökkenőmentesen, de azért folyamatosan zajolhatott. Ha épp egy villanyoszlop vonalában dolgoztak a munkások, keskenyebb rész maradt szabadon, ilyenkor egyszerre egy autó fért el mellettük. Az alulról és a felülről érkező gépkocsik többnyire beosztották egymás közt, hogy épp melyik engedje el a másikat, néha azonban mindkét irányból egyszerre indultak el. De az udvariasság általában működött, pillanatok alatt valamelyik mindig visszatért. A szóban forgó eset egy olyan alkalommal történt, amikor a járda széltét kihasználva, két autó is elfért volna egymás mellett. Elsőként egy Audi hajtott be a szabad sávra, szemből kis késéssel valami kisbusz is. Ahogy egyre közeledtek egymáshoz, az Audi sofőrje annál inkább a fél sáv és a járda adta szélesség közepére irányította autóját. A kisbusz vezetője kézzel-lábbal hadakozott eme arrogancia ellen, integetett, hogy bőven elférnének egymás mellett egy kis jóakarattal, de nem, az audis nem tágított, lecövekelt az út közepén. Pár másodpercig álltak így egymással szemben, végül a kisbusz vezetője adta meg magát. És miközben visszatolatott, megfogalmazta véleményét az audisok kasztjáról. De gyorsan helyesbített is elhamarkodott szentenciáján, hiszen az általánosítás ezúttal sem helyénvaló. Inkább módosított kicsit egy másik közmondáson: nem autó teszi az embert...