Etruszk vagyok – mondja a pillanatnyilag legnagyobb székely író, György Attila, aki, mint tudjuk, pontosabban nem is székely, hanem csángó, a másik szellemi gigásznak, Sántha Attilának, a Bühnagy Székely Szótár írójának Tusványoson új könyve bemutatóján.
És ezt senki sem vonhatja kétségbe és nem is akarja, mert mit tudjuk mi, hogy mit hordoznak a gének, hányszor és hogyan ismétlődtek a DNS-ekben a fehérjeláncok – ATGC, a négy fehérje betűjele –, amiben benne az egész emberiség története. Aki olvasta György Attila Harminchárom című könyvét, ismeri a történetét annak, hogyan érkeztek meg az etruszkok a Gyimesekbe.
Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratai a legszebb szöveg, amit mostanában olvastam. Olyan, mint valami gyönyörű, keleti faliszőnyeg, mit ezerféle szálból szőttek, és még drágakövekkel is díszítették, de szövedékszálai mégis megkülönböztethetőek, a minta pedig maga az időtlen csoda. Végtelenül költői, de mégis szigorúan próza. Igazi klasszikus narratíva.
Néhol emlékeztet az eredetmítoszokra, hisz az is a maga módján, ismétlődnek mondatok, aztán különös jelentést kapnak, fejezetcímmé válnak, és ismét elenyésznek, mint a türrhén tenger hullámai. Előjönnek más mondatok, mint az üstökösök, amelyek fénycsóvái ezer és ezer más jelentés csillagporát szórják, aztán ezek a mondatok is kihunynak: lesz még szőlő, s lesz még lágy kenyér, mondja az etruszk főpap, és mi tudjuk, ez mit jelent, s hogy ez a kő Krisztináé… s ez a mondat meg a szerzőé. Aki persze maga Lucius Caius Tarquinius Porsenna, akinek az emlékiratai tekinthetőek az ezredforduló egyik legszebb regényének, a Harminchárom című György Attila-mű egyfajta előtörténetének is. Hiszen ugyanazon főpap szólal meg, akinek szavaival elkezdődik 33 egymást követő generáció immár kultikussá vált története. Lucius Caius Tarquinius Porsenna etruszk pontifex maximus (főpap) etruszkul vagy türrhénül – mert e két nép valamikor régen eggyé olvadt, olyan régen, hogy még Lucius Caius Tarquinius Porsenna sem tudja pontosan, mikor, talán lukumo sem, aki öregen elmeséli az életét, pontosabban azt, amit az életről, a harcról, az istenek tiszteletéről, a borról, az életről és az asszonyi ölelésről megtanult.
Évezredekkel később azt mondanánk erre a szövegre, hogy füveskönyv, vagy ha csak nagyon keveset értenénk belőle, annyit, hogy memoár. György Attila csak fordította egy történelem előtti nyelvből, amit csak mi értünk, magyarok, mert a szavai a mi nyelvünkben élnek tovább, és mert mi tudjuk igazán, milyen az, amikor mindent, ami vagyunk, megkérdőjelez egy nagyobb erő, amit csak az állíthat meg, ha a múlt csillagösvényén miérettünk ezredéves halottak is megszólalnak.
FARKAS ADRIENNE
