Hadd szakadjak ki a közelmúltból, és idézzem az elmúlt századokat, habár azok sem voltak biztatóbbak. Bölöni Farkas Sándornak, a demokratikus eszmék terjesztőjének könyvét például az akkori kormány indexre tette. Apáczai Csere János ugyancsak ádáz harcot folytatott az anyanyelvért. „De mit vétettem én?” – írta Bölöni Farkas Sándor, Bölön szülöttje – „Vétkezem-e, hogy fájt nemzetemnek hátramaradása, demoralizálása, nyomatása?”... „megvetettem azokat, akik nemzetem... nyelvét akadályoztatták”.
Tovább üzengetnek az Olt-völgyi falvak, ahogy bennük járok. Tovább él a múlt, ahol a reformkor magyar írástudói éltek, ahonnan a haladó eszmék útnak indultak. Bölön, Apáca, Középajta, Nagyajta, Nagybacon, Bardoc az európai kultúra utáni szomj emlékeit őrzi. Bölöni Farkas Sándor a nyugati demokrácia eszméit terjesztette a reformkori Erdélyben. Megírta az első magyar útleírást az amerikai Egyesült Államokról.
Baróti Szabó Dávid
Apáczai Csere János, a nemzetnevelő Comenius kortársa, a XVII. századi népi művelődés erdélyi megalapítója, „az iskolák felette szükséges voltáról” értekezik, Hollandiában szerez doktori diplomát, Nyugaton szerzett tudományát az erdélyi iskolákban kamatoztatja, de Nyugaton is hazai gondok kísérik. „Ha a magyarság élni akar – írja –, igazi nemzeti művelődést kell teremtenie.” A Magyar Encyclopaedia írója a polgáriasodás eszméit igyekszik átültetni Erdélybe. A középajtai Benkő Józsefet, a világhírű botanikust és történettudóst, az „erdélyi valóság” vezette könyve, a Transsilvania megírására. Bardocon született, de Középajtán dolgozott, és ott is nyugszik. Bölöni Farkas Sándor hathatósan támogatta az erdélyi reformkor élharcosa, Wesselényi Miklós liberális szellemű nemzetiségi politikáját. Bethlen Miklós az ország gazdasági átszervezésére tanárától, Apáczai Csere Jánostól kapja az indítékokat. Baróti Szabó Dávid első irodalmi folyóiratunknak, a Magyar Museumnak volt egyik alapítója.
Kriza János
Nagyajta Kriza Jánost adta, a Vadrózsák gyűjtőjét és Cserei Mihályt, Erdély egyik legrangosabb krónikását.
Még sok helyen megvannak az iskolák, amelyek a reformmozgalom idejében nyíltak. Mihelyt megszűnt Bécs nyomása, megtört a latin nyelv hegemóniája, és felújult az anyanyelv. Az erdélyi kálvinizmus a nemzeti érdekekért szállt harcba.
Az Olt-völgyi múltidéző temetőkben vannak a legszebb erdélyi kopjafák. A köpeci keresztútnál nemrégen emlékművet állítottak az 1848/49-es háromszéki ellenállás jelképeként. Az öt és fél méter magas andezitoszlopnak Tornay Endre fiatal sepsiszentgyörgyi szobrászművész a tervezője.
Itt van Datk, a néprajzi sziget, az archaikus magyar nyelvet őrző falu. Már csak a moldvai csángó magyarok beszélik ezt a nyelvet.
Erdővidék, Háromszék és Udvarhely néprajzi határán, valamikor kulturálisan fejlett táj volt. Vargyason a XVI. század óta festenek parasztbútort, valóságos bútorfestő iskola alakult ki. Az újjászülető erdélyi magyar néprajzkutatás két igen érdekes munkában foglalkozik a vidék népművészetével. Kisbaconban a nagy mesemondó és irodalomszervező Benedek Elek szülőházát nemrég avatták műemlékké. Szó esett a vargyasi Daniel-kastély renoválásáról is, mely huszonkilenc év óta zabraktár.
Benedek Elek
*
Kazinczy Ferenc erdélyi útján idegenként járt a szászok földjén, elkerülte Brassót, a komor, mosolytalan arcú emberek városát. Brassó azonban még nem igazi szász föld – egyformán éltek itt a múltban és még a közelmúltban is szászok mellett magyarok, románok. Az arányok ugyan eltolódtak az idők folyamán, a polgári magyar lakosság nagy része – mint általában a vegyes lakosságú városokban – 1919 óta elköltözött vagy kipusztult, de a szász lakosság is erősen megfogyatkozott a második világháború után. Maradtak tehát a románok. A kétszázezer lakosú Brassó hatvanöt százaléka román. És mégis a tarka néprajzi összetételű Erdély lekicsinyített mása maradt ez a város. Három világ él itt egymás mellett, melyet az évszázadok se tudtak eggyé olvasztani, a háromarcú város folyton változó, és mégis állandó lakói. Ahogy a brassói költő írta: „a három oldalról összeomló vizek eleinte nem keverednek. Egymás mellett folynak, vagy egymás alatt. Aztán hol az egyik, hol a másik tűnik el”. Románok, magyarok beözönlése továbbra is változatlan mértékben tart.
Barcaság felől, Segesvár irányából székely tömegek, délről románok szállják meg a várost. A két világháború között még háromnyelvűek voltak az utcai feliratok, ma már csak román nyelvűek.
A honfoglaló a brassói tájon magyar volt, a délkeleti gyepű kapuit őrző székelyek. Bolonya városrész az udvarhelyi, marosszéki és csíki székelyek gettója, régi székely település helyén épült. Amikor a szász megjelent, a magyarokat már megtizedelték az első kun betörések; amikor a szász várost alapított, a magyarokat elsöpörte a tatárjárás. A Délkeleti-Kárpátok szorosain beözönlő hordák hullámai legtöbbször megtörtek Brassó erős falain, a pusztítás dühe Barcaságot és Háromszéket sújtotta, ahol a magyarok éltek. Brassó állt, s aki más vidékről jött ide harcolni, falai alatt esett el. A székelyek itt élő magva sohasem tudta kiheverni a csapásokat, plebejussorba szorult, gettóba került, elproletáriasodott. Így vált Brassó már a múlt század második felétől kezdve a székely cselédek és az Ókirályság városaiban munkát kereső székely elvándorlók gyűjtőhelyévé. Egy részük itt maradt, a többi szétszóródott Bukarest, Brăila, Ploiești és Galac külvárosaiban, ahol valóságos székely negyedek alakultak; lakóik a század elejétől kezdve egyre nyomorúságosabb helyzetbe sodródtak: a kisiparosból portás, hordár vagy utcaseprő lett, munkásból kocsis, és a székely cselédlányból prostituált. A galaci Badalan és Vadul ungurului környékén ma is székely építőmunkások élnek, Tiglina új negyedeiben főként az udvarhelyi kőművesek telepedtek meg. Az asszonyok egy ideig még otthon maradnak, de miután a helybeli mezőgazdaság legtöbbjüket nem tudja lekötni, férjeik után vándorolnak. Gyerekeik már a külvárosi nyomornegyedekben jönnek világra. Az Ókirályság modern épületeit magyar Kőmíves Kelemenek építik, bizonyára jutányosan. Brassóban, az állomás körül csoportokba verődve őgyelegnek most is a székely munkakeresők, vagy ott ülnek az állomás várótermeiben. „Szívfájdító pillanat. Hajlott hátán a bőrből készült zeke már megkopott, fehér-szürkés. Nemsokára lekerül. Valahol alámerülnek a román tengerben” – írja az új idők erdélyi krónikása, Beke György. És akik Brassóban maradnak? Azok közül kevesen jutnak az iparosok – vagy gyári munkások kasztjába. A többiek kocsis, kifutófiú, portás vagy más szolgai állást töltenek be; a külvárosokban élnek megszervezetlenül. Szabad idejüket a kocsmákban töltik. A nyelv és a sorsközösség az egyetlen kapcsolat közöttük. Külön társadalmi réteg az ingázók. Ezrével járnak be a környező magyar vidékekről. Egy részük idővel itt marad, szétszóródik a külvárosban.
A szászok középkori falaik mögé húzódva, nyolcszáz éves szigetvilágukban várták be a századok eseményeit. A történelem fordulatai csak annyiban érdekelték őket, amennyiben saját világukat érintették. A falak mögött a saját történelmüket barkácsolták.
A magyarokkal való együttélés sohasem érdekelte őket őszintén – idegen test maradtak mindvégig a magyar államban. A két világháború között az Erdélyi Helikon és a Klingsor írói a magyar és szász közeledés elmélyítésére kapcsolatot vettek fel egymással, s ez fent is állt vagy tíz évig, amíg a hitlerizmus meg nem szakította. Az akkori idők nagyhatalmi eszméje, a faji tudat és a törzsi érdek fontosabb volt a szászoknak, mint a transzilvanista gondolat. A feszült hangulatot fokozták Zillich és Meschendörfer szász írók regényei is, melyek a magyarságot kedvezőtlen színben tüntették fel. A ’67-es kiegyezéssel elvesztették a szászok a székelyekkel együtt autonómiájukat, de a kiegyezés nekik kedvezett. A két háború közti időt könnyebben átélték, mint a magyarok. Nyolcszáz éves kisebbségi tapasztalat volt mögöttük. Ma már csak mint munkaerő szerepelnek, bukaresti irányítás alatt. Számuk az alacsony népszaporulat következtében fogyófélben van. 1970 óta egyre többen kérik a kivándorlási engedélyt. A kivándorlók „fejpénzt” fizetnek az államnak, ősi szokásaikat nagyjában megtartották, leginkább talán a segesváriak. Nagydisznódon (Heltău) még őrzik a Codex Heltensist a XIV. századból; követni lehet benne a szász telepesek útvonalát, mielőtt a Rajna, Mosel és Aachen vidékéről, 1141 és 1161 között II. Géza magyar király hívására Erdélybe jöttek. Brassóban a számuk alásüllyedése miatt ma már nem használhatják a német Kronstadt elnevezést. A diszkrimináció, amiben különösképpen közvetlen a háborút követő években volt részük, az ötvenes években alábbhagyott.
(folytatjuk)
