Állomás, Sepsiszentgyörgy. Napsütéses vasárnap reggel. Három ember „tettre készen”: a prímás hegedűvel és két társával. Brassó felől vonat érkezik. Ajtó nyílik. A „zenekar” rázendít... A vonat lépcsőjéről lelép a peronra tizenkét komédiás.
Megszületik Székelyföldön Európa legkisebb színházi városa.
Nagyboldogasszony napja volt. A naptár 1948. augusztus 15-ét írt...
2018. Ismét augusztus... Nagyboldogasszony ünnepe... 70 éve történt.
Kudelász Ildikó, aki a sepsiszentgyörgyi színház első előadásán az első szót mondta ki, a színház 60. születésnapja előtt 5 nappal lépett ki utolsónak örökre a Játékból és 3 nappal Nagyboldogasszony ünnepe előtt indult az utolsó útjára a színház előcsarnokából társai után...
Távozása előtt üzent pályatársainak, akik közül már nagyon keveset ismert.
„A kis csapat 1948. augusztus 14-én, szombat este a kincses város állomásán várakozott az indulásra, hogy majd 15-én reggel 9 órakor lelépjen a vonatról néhai László Gyula és kéttagú zenekarának köszöntő muzsikájára. Tele voltunk fiatalos lendülettel, hittel, tenni akarással.
Íme azok, akik vállalkoztak színházalapításra: Arányi Júlia, Berkó György, Bíró Levente, Bokor Ilona, Deésy Jenő, Fekete Gyula, Kárpáthy Maja, Király József, Kudelász Ildikó, Neagrău István, Székely Rózsi, Szirmai Gabriella. Hittünk a játék igazában, a mindig megújuló örök színházban, a közönségben, önmagunkban és nem utolsósorban a Fennvalóban, akihez pályánk során oly sokszor fordultunk segítségért. „Csak így lehetett, így lehet, csak így érdemes élni.” (Kudelász Ildikó)
Kolozsvári kényelmét és az otthon melegét maga mögött hagyva, a színészekkel együtt leszállt a vonatról az a nyolc ember is, aki kis fizetésért, taps nélkül, kockázatokat vállalva jött egy számára ismeretlen kisvárosba megküzdeni a lehetetlennel: szinte semmiből csodát teremteni: Bîrsan Lia (súgó), Bíró Ilona (súgó), Jakobovits Mihály (díszlettervező és festő), Vajda Endre (ügyelő), Bokor Lívia (irodalmi referens), Jakobi Pál (szervező), Borbáth Magda (rendező) és a jeles újságíró, Halász Anna által harsány apostolnak nevezett Bokor Andor.
Egy színház történetét sorsok írják. Kudelász Ildikó tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. Ült egy nagy karosszékben. Fájt minden mozdulat. Kiszolgáltatott volt. Verset olvasott nekem?...magának?...Minden szó fontos volt... „Úgy szeretnék elmenni – mondta –, ahogyan a költőktől tanultam: a világból csak a szépet, jót, igazat vinni magammal...”
Néhány órával később mentő jött érte. Parányi szobájában, a polcokon példás rendben sorakozó könyvek, hanglemezek, kis asztalkán Krisztus-kép, a képpel szemben komédiás, kezében verseskötet... így él tovább bennem.
Mint cseppben a tenger sejlik fel ebben az emlékben a 70. életévét betöltő színház küzdelmesen szép sorsának igaz története.
Kányádi Sándor Bartók című versében mintha a törékeny sorsú csodateremtőknek és a csodaváró gyermeket magában őrző embereknek üzenne:
„egy szál hegedű/ a tengeren
múlt és jelen/ s talán jövendő
süllyedő-félben, süllyedőben
csak a kapitány kék szeme
csak egy pillanatra csukódott le
baj nem lehet amíg/ velünk a zene.”
