Zúg a patak továbbra is. Csak én nem hallottam másfél napig, de újra itt vagyok. Ki kellett szakítanom magam ebből a paradicsomi állapotból egy sima kis vérvételre, amire hat hete jelentkeztem be. Megérne egy külön misét, hogy miért fizetünk betegbiztosítást, ha a város egyetlen laborjában sincs hely csak másfél hónap múlva? Ja, persze lehet hamarabb is ám, ha fizetsz.
Akkor még nem terveztem, hogy több időre maradok, egye fene, legyen ez a dátum. De maradok, akkor irány haza egy szurira! (Az út odáig és vissza személyvonattal így is kevesebbe kerül, mint amit a vizsgálatokért fizettem volna.) Csakhogy akkor mire van a biztosítás? Na mindegy, nyaralok, nem turbózom az idegeimet. Úgysem én fogom megoldani az egészségügyi rendszernek (sem) a gondjait. Passz.
Mint ahogyan a román állami vasútét sem, de nem hagyhatom ki, hogy megosszam az élményeimet azokkal, akik esetleg nem élhetik meg azt, amit én. Lecaplatok a hegyről, most lényegesen könnyebb, nincsenek csomagok. Közeledem a civilizáció felé, már rég rossz... Az állomást ismerem, de tavaly óta, amikor sepsiszentgyörgyi barátaimat kísértem ki, és hülyére röhögtük magunkat, hogy Kuszturica, Menzel és még sorolhatnám, kutyafüle ehhez képest, mintha romlott volna a helyzet. Vagy csak nincs akivel együtt szórakozni? Errefelé jövet nem volt dolgom a romos épületben, otthon váltottam jegyet, itt vonatról le, hegyre fel. Most viszont benyitok egy seszínű ajtón, amin pár megmaradt betűből összerakom magamban, hogy ez a „Casa de bilete”. Hiába, okos vagyok! Bent egy kis előtér három ottfelejtett sérült székkel, ha netalántán meg szeretnék pihenni. Nem szeretnék. Mondom, hogy jó napot, bună ziua. „Hmda”. Hogy mit akarok? Jegyet venni. Mennék az ablak felé a hang irányába, de elállja az utamat egy másik ajtóban keresztbe tett rúd és felmosóvödör. Kerüljem ki, hallom az ablak mögül. Semmi gond. Akitől a jegyet veszem, arctalan, csak nyaktól lefelé látom, nem hozzá méretezték az ablakot. Hosszasan ír valami papírokra. Megvan a jegy, kimegyek, leülni ott sem merek... Aztán kijön az arctalan ember (hurrá, van feje!), elkéri a jegyemet. Megnézi, hogy jó jegyet adott-e? (!) Legalább lelkiismeretes. „Befut” a vonat, hallelluja!
És itt kezdődik az igazi kaland! Ember legyen a talpán, akinek elég hosszú a lába, hogy megküzdjön a lépcsőkkel. Amikor beülök a savanyú arcú útitársak közé (ők már órák óta gyűrődnek), elkezdek nosztalgiázni. Semmi sem változott fiatalkorom óta, amikor egyetemre vonatoztam ugyanezen az útszakaszon. Az üléskárpit is ugyanaz, csak cafatokban, és mintha esne szét alattam a szék, amikor megrándul a szerelvény. Az ablakot, ha lehúztad, nincs visszaút, hiába próbálja mindenki kitámasztani, amivel éri. Esteledik, hűvös van. Mindegy, kibírjuk. Egymást figyelmeztetjük, hogy jobb nem kimenni a vécére. Kínunkban kacagunk, amikor már félórás késésnél tartunk, mert az összes tanyán be kell várni egy másik késésben lévő vonatot.
Mire hazaérek, egy ügyes kis túlélő közösségé kovácsolódunk. Már szinte hiányoznak. Reggel szuri, első vonattal vissza. Az egyetlen, de első osztályú fülkében utazik mindenki. Hely nincs, állok. Legalább „luxus”körülmények között támaszkodom a kevésbé mocskos szék karfájához, árgus szemekkel lesve, ki a lehetséges tusnádi fürdőző, kinek a helyére fogok bepattanni. Tusnádtól Gyergyóig stimmel, még légkondi is van. Gyergyóban átszállás. (Ha valaki nem tudná, nincs sok variáció átszállás nélkül megtenni ezt a háromórás utat. Hat órában!)
Ugyanolyan lepattant állomásépület, pedig ez, úgy tudom, város. Keresem a mosdót, lakattal bezárva. Érkezik egy fürge ember, nyit. Két lej. Török vécé, a kagylónál nincs csap. Kérdem, hogy mire a pénz, ha kezet sem lehet mosni? Lehet, ha megengedi nekem a kagyló alatti kis csapot. Onnan már a lábamra is megy a víz, két lejben benne van. Eltelik az egy óra, belefér egy kétes ízű kávé, csak a vonaton bírjam ki, hogy ne kelljen... igen. Mert attól Isten őrizz, még a gyergyói állomás „illemhelye” is jobb, víz is van!
Jön a vonat, megküzdök a lépcsőkkel, most még sikerül, pár év múlva majd hátha valaki felrángat... Ugyanazok az ülések, ablak... fiatalságomat idéző kellékek. Az egyik kedves kalauz szerint – akivel beszédbe elegyedek, és faggatom, hogy is van ez az egész – fél év múlva kivonják a régi szerelvényeket forgalomból. És az állomások és a többi...? Nem tudja. Hát persze, én sem. Nem a mi dolgunk. Ő csak egy alkalmazott, én csak utazom... Pedig Isten bizony, szeretek vonatozni. Ismerkedni, olvasni, ablakon kibámulni, kalauzokkal beszélgetni.
A szomszédban kaszálnak, zúg a patak. Itt vagyok újra. Megérkeztem mégis...