Megszokták a szórványéletet: szervezkednek, építgetik a maguk kis várát, mindenki a maga módján. A tolerancia is nagyobb ezen a soknemzetiségű vidéken, ahol mindenki otthon érzi magát, s még sincs igazán otthon. Alig van magyar nyelvű lap, mely ne hozna hírt a délnyugati végeken élő magyarság megmozdulásairól. Irodalmi körök, színjátszó csoportok alakulnak, tárlatokat rendeznek, újságot szerkesztenek. Nem egy országos nevű alkotója él itt az erdélyi magyar képzőművészetnek. Az írók közül Franyó Zoltán, Endre Károly és Anavi Ádám. A román színház mellett működő magyar színtársulat Arad magyar közönségét is ellátja előadásokkal.

A Béga-parti város keveset őrzött meg mozgalmas múltjából. A tatárjárás elsodorta a középkori magyar királyok megszállóhelyét, a magyar lakosság kipusztult az előző századok alatt, a múlt század vége felé jöttek ide a telepesek. A törökök több mint másfél évszázadig éltek a városban. Jelentősebb épületei alig 200–300 évesek. Modern város épült a régi hadszíntereken. A századvég szecessziója dominál, ritka a barokk. Hunyadi János egykori kastélya még megvan, zeneiskola működik benne. Bartók is járt itt, nincs messze szülőfaluja, Nagyszentmiklós.

Egy forradalom omlott össze Temesvár falai alatt, és egy szabadságharc élte utolsó óráit itt. Mindkettő megfordíthatta volna történelmünk irányát. Itt dőlt el Dózsa György parasztlázadó seregének sorsa, Haynau osztrák seregei itt mértek döntő csapást 1849-ben Bem szabadságharcos katonáira. Azóta megváltozott a város arculata. Tereire, parkjaiba bevonultak az újabb kori román történelem bánáti nagyságainak a szobrai.

Németek, magyarok, románok élnek a Temesvár–Arad közötti földön is. A magyarok itt élnek történelmünk kezdete óta, a németek betelepedtek, a románok lehúzódtak a délkeleti hegyekből a török által kipusztított magyar falvakba és városokba.

*

Arad külsejében megőrizte század eleji magyar arcát. Lehetne Debrecen is vagy Szeged. Az 1919-es sorsfordulóról még személyes élményei vannak az idősebb aradi polgárnak, 1849 emléke frissen él. Egy utolsó kísérlet a románokkal való kiegyezésre, 1918. november 13-án meghiúsult. A magyar delegációt Jászi Oszkár magyar népköztársasági nemzetiségi miniszter, a románokét a Román Nemzetiségi Tanács megbízottjai, Goldis László történelemtanár és Ştefan Cicio-Pop vezette. Még folytak az aradi tárgyalások, amikor Voevod-Vaida Sándor I. C. Brătianu akkori román miniszterelnöknél a román hadsereg Erdélybe való bevonulását kérte. Fél év múlva a városházáról bevonták a magyar zászlót.

A kivégzési helyre csak különös engedéllyel lehet eljutni, a várral együtt katonai övezet. Már távolról figyelmeztet a felirat és az őr. A tizenhárom aradi vértanú halála (ahogy a történelmi köztudatban él) befejező akkordja volt az elbukott szabadságharcnak. Utána már csak tisztogatások következtek, s egy szerencsétlen kiegyezés. A kivégzettek emlékművét a város szobraival együtt eltüntette az 1919-es államfordulat. Ma már csak egy márványoszlop áll, három oldalán 13 névvel és a szöveggel: „Az aradi tizenhárom vértanú kivégeztetési helyének megörökítésére emeltetett 1881. október 6-án.” Valaki friss virágot rak mindennap az oszlop lábához. Legújabb értesülésünk szerint az 1848 emlékére megrendezett magyar–román hivatalos ünnepségek alkalmára a márványoszlop magyar feliratát román szöveggel cserélték fel 1974 októberében.

A középkori Arad megsemmisült a körülötte folyó harcokban; a múlt század és a századelő formálta a város arcát. Nemzeti hagyományai is ebből az időből maradtak fenn. Itt nyílt meg az ország első konzervatóriuma a múlt század elején, és itt alakult a nagynevű Kölcsey Művelődési Egyesület, amelyet 1949-ben szüntettek meg. Ez a társaság építette a század elején a Maros-parti művelődési házat (ma Közművelődési Palotának nevezik), a város leglátványosabb épületét. Hogy milyen fejlett volt Arad zenei élete, arról a nyolcszáz férőhelyes hangversenyterem tanúskodik. És valamikor országos rangú színészgárda lépett fel az igen kényes ízlésű színházjáró közönség előtt.

Már sokan írtak a kisebbségben élő Arad első huszonöt esztendejéről. Akkor még volt mit írni. Még emlékeztek a város polgárai a szobrokra, amelyeket az új államhatalom hordatott el 1919 után. Arad a szobrok városa volt. A két világháború között Nagy Dániel Cirkuszára felszisszent az irodalmi közvélemény, Szántó György lapja, a Periszkóp először kísérletezett Erdélyben az avantgardizmussal, és itt élt Krenner Miklós liberális publicista. Képzőművészet, színház igazi otthonra talált Aradon ebben az időben. Kuncz Aladár és Kós Károly végezte az irodalomszervezést. Olosz Lajos Kisjenőn, Arad mellett vált neves lírikussá, és ugyanitt jött létre az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) írói közössége. Aradon szerkesztették a Virradat című szélsőbaloldali lapot.

A második világháború úgyszólván gyökeresen kioltotta Arad magyar kultúráját. Évtizedek teltek el, amíg rezignációjából feléledt. Főként a vidék ragadta magához a kezdeményezést, nem csekély eredménnyel. Hetvennégy községnek máris gyökeresedő magyar kultúrélete van. De egyetlen lap, a Vörös Lobogó képviseli Aradon a magyar sajtóéletet. A régi színházépület üresen áll; Temesvárról jár ide a színtársulat.

Szatmár 1972-ben ünnepelte ezeréves történelmét. Egy 1181-ből származó dokumentum aláírója Miklós nevű Szatmár megyei ispán. A XIII. században már város. Tatárok pusztították el.

Vajon hogyan él a város lakóinak kétharmadát kitevő magyarság a hetvenes években? Város és vidék fél század óta jeles írókat és művészeket adott. Vannak négyszáz éves iskolái, színházi élete csaknem olyan idős, mint Kolozsváré. A bibliafordító Károli Gáspár, a fiatalon elhunyt erdélyi poéta, Dsida Jenő és női prózaírónk, Kaffka Margit neve Szatmárt idézi. A mai romániai magyar irodalomban és képzőművészetben is egyre inkább gyarapodnak a szatmári nevek. A régi színházi hagyományokat nagy féltéssel viszi tovább az Északi Színház magyar tagozata. Az Állami Filharmónia zenekara az ország legjobbjai közé tartozik. Itt szerkesztik a Szatmári Hírlapot, a felbukkanó írótehetségek útnak indítóját. Alig teremtődnek kedvezőbb körülmények a vidéken élő képzőművészek számára, mint Szatmáron. A műterem felállítása óta megélénkült az alkotóművészek tevékenysége.

A kiáradt Szamos elpusztított 1970-ben egy darab Szatmárt, de az élni akarás kisimította újból a táj arculatát.

Szatmártól alig egyórányi autóút Nagybánya. Útközben Tăuţii Măgheruşt jelez az útmutató. Alsómisztótfalu. A betűmetszés és könyvnyomtatás világhírű mesterének, Tótfalusi Kis Miklósnak a szülőfaluja. Akkor jött haza, amikor „Erdélyből rossz hírek érkeztek, a török uralom megingott, s helyébe az osztrák zsarnokság lépett”.
Délkeletre a Partium tájai villannak fel, erdélyi fejedelmek szülőföldje a régi országrész Erdély és a királyi Magyarország között. Kétfelől törtek rá a gondok és hulltak rá a terhek.

Ferenczy Károly (1862-1917): Nagybányai dombtető

Havas szél sodor végig az utcákon, amikor a Zazar-parti városba érek. Nagybánya most megyeszékhely. Megújult, kiépült. Az urbanizáció műemlékeink egy részét is magával vitte. Szilágyi Erzsébet házának gótikus ablakkereteit és Báthory István házának nagy részét hatósági rendeletre lebontották. Az István torony a XIV. századból valahogyan átvészelte az időt. A torony még Asszonypataka (Nagybánya régi neve) jelképe volt, azután a magyar Barbizon felett őrködött. Egyetlen iskola sem volt akkora hatással a magyar festészetre, mint a nagybányai: 1896 a magyar piktúra új korszakát fémjelezte. Szülőhelye Stoll Béla ügyvéd és mecénás szénacsűre volt. Olyan mesterek alkottak itt és teremtettek iskolát, mint Réti István, Hollóssy Simon, Iványi-Grünwald, Csók István, Thorma, Ziffer Sándor, Glatz, Kubinyi, Rudnay, Ferenczy Károly. 1950-ben végleg megszűnt az iskola, helyében csupán egy festőkolónia, úgynevezett „kollektíva” maradt, ahol magyar és román festőművészek dolgoznak együtt. Művészeti középiskola is működik itt.

Nagybányán tekintélyes számú magyarság él. Két óvoda, kilenc általános iskola és két líceumi tagozat működik magyar nyelven, de csak 1972-től van a megyei tanügyi osztálynak magyar tanfelügyelője. Népi egyetemén is csak az 1972-es évtől vezettek be magyar nyelvű előadásokat. A színházkultúrát műkedvelők tartják ébren, emellett szatmári és kolozsvári színtársulatok is gyakran szerepelnek. Itt szerkesztik a Bányavidéki Fáklyát, a megye egyetlen magyar nyelvű lapját.

Koltó itt hagyott magyar sziget a Szamos-völgyi román tengerben. Szél tépázza a százados somfát, málladoznak a Teleki-kastély falai, ahol a Szeptember vége született. Innen, ebből a szobából tekintgetett a költő a Lápos vizére és a máramarosi havasokra. A kastély erősen megrongálódott az utolsó háborúban; értékes berendezését, Velázquez- és Murillo-gyűjteményét széthordták. Csak a hatvanas évek vége felé kezdték el renoválását. Ma is itt lebeg Koltó felett az européer Teleki Sándor szelleme, aki Garibaldi és Victor Hugo barátja volt. Lehet, hogy a múlt szelleme ad bátorítást a falunak, ahol negyedszázados hallgatás után újból élénk kultúrmunka folyik, s az anyanyelv is félig-meddig otthonra talált. Az iskolai évzárókon 1972-től magyar műsort is engedélyeztek a hatóságok, líceumaiban magyarul is lehet felvételi vizsgát tenni.

Gy. Szabó Béla: A koltói somfa

Máramarosszigeten már nehezebben boldogul a magyar nyelv. Egy irodalmi kör életre hívása nemzeti differenciákra adott okot. Engedményekhez itt is csak nagyon későre, a hetvenes évektől jutott a városban és környékén élő magyarság. Már ide látszanak a valószínűtlenül fehér, behavazott hegyek, a Radnai-havasok. Könnyedén lebegnek a táj felett, mint egy szemfedő. Koltótól délre, egészen Désig és még tovább, egy egész megye hosszában gyakorlatilag megszűnik a magyar szó. Csak Kolozsvár környékén érződik ismét jelenléte. Dés éppcsak hogy megmaradt a Holt-tenger szélén, ahogy Makkai a Mezőséget nevezte. A táj, amelyet a legrégibb székely településnek tartanak, a török betörések után pagus populatus maradt – fehér folt Erdély etnográfiai térképén. A magyar lakosság elpusztult, s az a kevés, amely megmaradt, mindmáig elképesztően nehéz sorsban él. A kipusztult magyar lakosság helyébe földesuraink románokat telepítettek; Szolnok Doboka nagy része, a Mezőség elrománosodott. A század végén magyarok és románok külön éltek, nem keveredtek. Az asszimiláció azután indult meg.

Mezőség. Kopár, mélabús dombok őrzik az elsüllyedt magyar falukat. Könyörtelen, néma monotónia. A szemerkélő eső még súlyosabbá, elviselhetetlenebbé teszi a gondolatot. Vajon mi űzött mégis erre, a pusztulás e kietlen tájaira utam végén? Egy-két bátorító hang vagy az alámerülők segélykiáltásai? Vagy talán Pusztakamarás szelleme, az erdélyi valóság? A pusztakamarási temetőben már kidőlt Kemény Zsigmond sírköve, fellobbant azonban a másoknak világító fáklya, megmaradtak intelmei: az elkerülhetetlen erdélyi valóság. Ugyanaz a helytállás-filozófia, a megmaradás művészetének rokon életérzése, amely a mai romániai magyar íróban is él...