Torzításokkal, hamisításokkal, elhallgatásokkal teli az a kép, amelyet az elmúlt egy-két évszázad magyar történelméről ismerünk. Ezen segíthet az emlékiratok eredeti formában való kiadása. Tudta, hogy Erzsébet királyné előszeretettel olvasott olyan irodalmat, amely a Monarchiában tiltottnak számított? Hogy Csinszka valójában nem úgy halt meg, ahogyan eddig tudtuk? Hogy Deák Ferenc, bár a róla készült képek nem egészen ezt mutatják, nem vetette meg a testmozgást? Hogy Rejtő Jenő mindig a legjobb gépírónőket vette feleségül?
Ez csak néhány, már-már pletykaszintű adalék, amellyel szembesülhettek azok, akik ellátogattak Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi központjának igazgatója és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a Szépmíves Kiadó vezetője kolozsvári beszélgetésére, amelyet Vindis Andrea színművész felolvasásai és Szép András zongorafutamai színesítettek. Zárójelben jegyzendő meg, hogy rendkívül stílszerűen hatott a magyar történelem arisztokratikus anekdotáinak hallgatása közben, amint a zsúfolásig telt Györkös Mányi Albert Emlékház hőségtől félájult közönségének számos tagja (főleg hölgyek) a házigazdák által osztogatott legyezővel hűsítette magát.
No, de vissza a titkokhoz és hazugságokhoz: a Szépmíves Könyvek sorozat a tizenkilencedik és huszadik századi emlékiratok, naplók, levelezések, kultúrtörténeti munkák publikálásával olyan feladatot lát el, amely elengedhetetlen a (majdnem) közelmúltunk alaposabb megismeréséhez. Ezek a szövegek ugyanis vagy meg sem jelentek eddig, vagy teljesen elfeledték őket, vagy – és ez igen gyakori eset – az aktuális politikai szempontok szerint cenzúrázták. És még nem is az a legsúlyosabb eset, amikor egyszerűen betiltották vagy kivágtak részleteket egy adott memoárból vagy levelezésgyűjteményből, hanem amikor – például a kommunizmus idején az elvtársak – saját szájuk íze szerint átírták azokat – mondta el Kovács Attila Zoltán, aki számos példát hoz fel ez utóbbira, Munkácsy Mihály levelezésétől Horthy Miklós emlékirataiig (ez utóbbival kapcsolatban még azt is megjegyzi: tudja, hogy az eredeti változat egy olyan kiadónak a birtokában van, amely baloldalinak számít, ezért elvi okokból nem hajlandó publikálni a teljes memoárt, pedig „hülyére keresné magát vele”).
Mint kiderült, számos egykori dokumentumértékű irat eredeti formájában, szabadon hozzáférhető a különböző levéltárokban, csak „le kell hajolni érte”. A kéziratrendezés és -válogatás viszont számos csapdát rejt: a kézírás gyakran nehezen olvasható, többféle írószerrel (plusz gépírással) vetették papírra, a legépeltetett szövegekben olyan betoldások vannak, amelyek nem a szerzőtől származnak, különböző cetlikre írt feljegyzésekből kell összeállítani a végleges változatot, és még hosszan sorolhatnánk az „aknákat”.
Ahhoz azonban, hogy egy adott történelmi korszakról teljes és árnyalt képet alkossunk, ismernünk kell a kor szereplőinek saját reflexióit, feljegyzéseit, lehetőleg vágatlan formában – több, a magyar nemzeti önismeretben meggyökeresedett kártékony mítosz dőlhet meg így, a Szendrey Júliával kapcsolatos „bűnös özvegy” toposztól Erzsébet királyné cukormázzal bevont történetén át a Görgei Artúr áruló mivoltát taglaló elméletekig. Ez persze azzal jár, hogy számos csontváz fog kihullani a szekrényből, de a valóságos állapotok és viszonyok megismeréséhez ezt a kockázatot vállalni kell. „A múzsák a legtitkosabb terület, amelynek feltérképezésével tabuk dőlhetnek meg” – húzza alá Kovács.
Csak így állhat össze az a történelmi tabló, amelyet máshonnan nem ismerhetünk meg: böngészgessünk tehát régi naplókat, memoárokat – és ne csak a kultúrtörténeti „kis színesek” kedvéért! Amelyek közül néhányat mégis csokorba szedtünk olvasóink okulására:
• Erzsébet királyné szívesen olvasott olyan műveket, amelyek férje, Ferenc József császári és királyi birodalmában tiltólistán voltak – tudjuk meg a magyarok körében oly népszerű királyné magyartanárának, Falk Miksának a visszaemlékezéseiből. Kovács Attila Zoltán szerint az a rengeteg életrajz, lektűr, „limonádé”, ami megjelent róla az elmúlt több mint egy évszázad alatt, sok kárt okozott – kezdve attól, hogy már a nevét is helytelenül – Sissiként – írjuk, pedig ő minden korabeli dokumentum szerint Sisi volt, egy s-szel.
• Deák Ferenc rendszeres testmozgást végzett, ezért időskorára is hajlékony termettel rendelkezett. Későn feküdt és korán kelt, keveset evett, a reggelit és a vacsorát rendszerint hanyagolta, és rábízta a bejárónőjére, hogy mit főzzön ebédre (de az már neki is sok volt, amikor sokadszorra „pudding” volt a menü). Vörösmarty Mihály volt az egyik legjobb barátja – ezt Széll Kálmánné Vörösmarty Ilonától tudjuk.
• Szendrey Júlia második férje, Horváth Árpád „igazi pszichopata” volt, akit ráadásul az első magyar pornógyűjtőként tartanak számon.
• Károlyi Mihályt, az őszirózsás grófot a korabeli naplók, feljegyzések szerint őszintén utálta a családja – ami nem olyan meglepő, tekintve, hogy lepaktált a kommunistákkal, és ezt arisztokrata körökben nem díjazták túlságosan.
• Rejtő Jenő mindig azokat a nőket vette feleségül (szám szerint hármat, bár a harmadikkal nem törvényesítette kapcsolatát), akik a legjobb gépírónők voltak a környékén, vagyis kvázi titkárnőként alkalmazta a saját aktuális nejét. Ez később okozott bonyodalmakat: utolsó gépírónője például lenyúlta a Vanek úr Párizsban eredeti gépiratát, annak idején cetlikből rakosgatták össze a kiadandó művet, a teljes, eredeti változatot – amelyet Kovács Magda 1981-ben egy aukción tett pénzzé – nemrég publikálták.
• Csinszka, vagyis Boncza Berta valójában nem úgy halt meg (agyvérzésben), ahogyan annak idején a sajtóhírek közölték, az újságírói koholmány volt. Az történt ugyanis, hogy Csinszka viszonyba bonyolódott második férjének, Márffy Ödönnek az öccsével, és lényegében – ha jól értettük – halálba hajszolta magát szerelmében. (Főtér)
