1987-ben (megkérek mindenkit, hogy ne számoljon, mindenképpen múlt század) nyolcan végeztünk az akkori Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola román és magyar tagozatán. Nyolcan a két évfolyamon, kemény létszám a mostaniakhoz képest... Tavaly kellett volna találkoznunk a magyar kollégákkal, nem sikerült egyeztetni, elmaradt. Csakhogy én nem nyugszom egykönnyen. Hozzuk össze az idén, és legyünk ott mind a nyolcan! Egy percig nem volt kérdés, hogy mindenki jön, egy kolléga kivételével, akiről nagyon rég nem tudunk semmit. Magyar és román tagozat együtt. Mint kiderült, ilyen még nem volt a főiskolán. De mi valamikor nagyon együtt éltük az életünket, főleg az első években, amíg még „kicsik” voltunk. Együtt buliztunk, egymás vállán sírtuk el szerelmi bánatainkat, veszekedtünk, kibékültünk, megnéztük és megbeszéltük egymás vizsgáit, majd végzős előadásait. Aztán természetesen mindenki ment a saját útján. Két igen tehetséges román kollégámmal még jó ideig gyakran találkoztam Sepsiszentgyörgyön. Itt  kezdték a pályájukat, amikor hazajártam, megnéztem, felkerestem őket, ha színházzal turnéztam, ők jöttek be hozzám. Akkor nem önszántukból érkeztek ide, de megszerették a várost, az embereket, barátságokat kötöttek, sok közös ismerősről kérdeztek most is. Idővel más lehetőségeik adódtak és elszerződtek. Az évek során mi „nyolcak” külön-külön még összefutottunk, volt akik közös munkában is, vannak, akik egy városban éltek, vagy élnek, de így együtt... Művészet volt mindenkit egy időpontban „lehozni a földre”. Hónapokig ültem a telefonomon, a Facebookon. Kinek forgatás, fesztiválszervezés, turné, nyaralás, miegymás... néha az volt az érzésem, hogy harminc embert könnyebb egy kalap alá hozni, mint hetet... De valahogy nagyon akarták ők is, hát meglett! Tanárainkat nagyobbrészt, sajnos, rendre eltemettük, vagy távol élnek. Nem is terveztünk semmi hivatalosat, egyvalaki mégis velünk volt. Nem tanított ugyan, de mindannyiunkat rendezett, Kovács Levente. Köszönjük, drága Levente, jó volt újra együtt!

Szombat délben tizenkét óra, az egyetem lépcsőin felvételiző fiatalok, és érkeznek szerre „az öregek”. Mi. Zajosabbak vagyunk, mint sok évvel ezelőtt, visítozva, üdvrivalgásban ölelgetjük egymást, mindenki egyszerre akar kérdezni, elmondani mindent. Rakoncátlan, ősz hajú kölykök. „Nem változtál semmit”, „te sem, ti sem, pont olyan szépek vagytok”. (Hihi, hát nem aranyos?). A csapatunkhoz tartozó férjek, feleségek, mint valami gondoskodó szülők, megértő mosollyal fényképeznek. Aztán közös kép velük is. Hamar kiderül, hogy milyen szeretnivaló, kedves emberek. Utat törünk a lépcsőn ülő fiatalok közt (mintha csak a tegnap lett volna... de tényleg), bemegyünk nosztalgiázni. Keressük a régi tereket, előadásképeinket, tanárainkat, van pár érzékeny pillanat... Mikor kijövünk, az egyik kolléga visszafordul. „Sok szerencsét!”. A gyerekek megköszönik. Nem tudom hirtelen, hogy irigyeljem vagy sajnáljam őket? Hm...

Amikor megérkezünk a hegyre, pillanatok alatt megtalálja mindenki a helyét, leosztódnak a feladatok, olyan természetesen megy minden, mintha évek óta együtt járnánk mindenhová, vagy ezt szerveztük volna hónapokig. Sok mindenről beszélgetünk, egymás szavába vágva, mintha ez alatt a pár óra alatt kellene elmesélnünk harminc évet. De van az egészben valami nagyon különös. Igazából csak érintőlegesen beszélünk saját szakmai életünkről. Van köztünk színházigazgató, fővárosi (vajon melyik, talán mindkettő?) sokat foglalkoztatott kolléga, magánvállalkozó, civil pályán mozgó, alkalmanként színész (egy éve jómagam is ebbe a kategóriába tartozom), jelentős médiaszemélyiség. Sokkal inkább a magánéletünkben megélt örömökről, kudarcokról, megpróbáltatásokról, újrakezdésekről van szó. Pedig színészből vagyunk, és a színész egója, ugye...? Mégsem esik szó díjakról, nagy sikerekről, hogy miként lesz valakiből igazgató, ki hány filmet forgatott, ha forgatott. A tanárainkról beszélünk, régi sztorikat, pályatársakat idézünk, és rengeteget röhögünk. Néha azért egypár könnycsepp is legurul. Éjfél körül előkerülnek a gitárok. A repertoárba minden belefér. Magyar és román zenék, amiket egyik nyelvről fordítunk át a másikra, aztán angolra ott, helyben. Improvizációs gyakorlat, mégiscsak színészek vagyunk! Sokáig tart a buli, mi D.-vel fennmaradunk reggelig, ő még halkan penget, és beszélgetünk. Amikor másnap szedelőzködik a társaság, hosszasan, nehezen búcsúzunk, aztán megszületik az ötlet: ezentúl minden évben találkozunk, sorra mindenkinél. Mert egy bizonyos kor után már így szokás... és mert eszünkbe jutott, hogy mi nagyon szerettük egymást.

Drága kollégáim! Gabika, Mihaela, Karen, Dorin, István, Bogdan és a hozzátok tartozó remek emberek, köszönöm, hogy eljöttetek, és jövőre veletek...!