Románia háborúból való kilépése és hadüzenete Magyarországnak nem hatott ugyan meglepetésként magyar vezető politikai körökben, de nagy nyugtalanságot okozott a belpolitikában. Horthy menesztette Sztójayt, és Lakatos vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek, de a németek bizalmi emberei, Reményi-Schneller és Jurcsek továbbra is a kormányban maradtak. Horthy már akkor hibázott, amikor megteremtette a háborúban való részvétel légkörét; később mindig nehezebb volt döntő lépésre elhatároznia magát.
Észak-Erdély vezető magyar politikusait a változás közvetlenebbül érintette, s az Erdélyi Pártot2 hatékonyabb tevékenységre serkentette. Az Erdélyi Párt amúgy is korábban felismerte, hogy az akkori erdélyi status quo nem tartós, és a háború folytatása súlyos kimenetellel lesz majd az ottani magyarság sorsára. Ezt a nézetet osztotta a baloldal is, s ezért több alkalommal kereste az Erdélyi Párttal való intenzívebb kapcsolatot: 1943 nyarán, az olasz fegyverletétel után, 1944 nyarán, Románia háborúból való kilépésekor és 1944 őszén, a német megszálláskor.

Horthy Miklós

1944 nyarán egy értelmiségi kommunista csoport – Demeter János, Csőgör Lajos, Jordáky Lajos és Kovács Katona Jenő – Demeter Béla közvetítésével kapcsolatot vett fel a Teleki Béla elnöklete alatt álló Erdélyi Párt balszárnyával, Mikó Imre és Vita Sándor képviselőkkel, azzal a céllal, hogy Horthyt rábírják a háborúból való kiválásra. A kommunista csoport és az Erdélyi Párt elnöke és képviselői között folytatott tárgyalások során kialakult az az álláspont, hogy a háborúból való kiválásra a reális lehetőséget csak Horthy elhatározása nyújthatja. Ezért az Erdélyi Párt tagjai és Bánffy Dániel volt földművelésügyi miniszter több ízben folytattak tárgyalásokat Horthyval és a kormány tagjaival. Ők vetették fel először a háborúból való kiválás gondolatát.
 Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke augusztus elején kihallgatást kért Horthytól, és kérte a háborúból való azonnali kilépést. Horthy akkor még nem látta alkalmasnak az időt ennek a keresztülvite­lére. Hasonló feladattal kereste fel Horthyt augusztus folyamán Bánffy Dániel volt földművelésügyi miniszter is. Romániának a szövetségesek oldalára való átállása után kialakult az az álláspont, hogy Teleki Béla, Mikó Imre és Vita Sándor Budapesten igyekezzenek az erdélyi álláspontot érvényesíteni, míg Demeter Béla és a most már Béke Párt néven jelentkező kommunista csoport Kolozsvárott folytatja ilyen irányú tevékenységét.
 Augusztus végén Teleki Béla ismét felkereste Horthyt és Lakatos Géza miniszterelnököt, s kérte, hogy Erdélyt ne tegyék hadszíntérré. Lakatos Géza miniszterelnök megígérte Dél-Erdély fegyveres megtámadásának elhalasztását, melyet a vezérkar szeptember elejére tervezett. Ennek ellenére szeptember 5-én megindult Dél-Erdély ellen a támadás, de már szeptember 15-én visszavonultak súlyos veszteségek árán a magyar csapatok Tordára, ahol azután hetekig tartó nehéz védelmi harcot folytattak; ebben az időben az erdélyi hadtest már nem volt ütőképes: rossz felszereléssel és pótalakulatokkal harcolt. A támadást is hibásan készítette elő a magyar hadvezetőség: szeptember 9-ére kérték a német segítséget és szeptember 5-én mégis már támadtak.
Időközben a kolozsváriak tevékenysége megérlelte a helyzetet arra, hogy a megbeszélésekben az egyházak, társadalmi intézmények és szakszervezetek képviselői is részt vegyenek. Ennek eredményeképpen azután Mikó Imre, Balogh Edgár és Demeter Béla indítványára megalakították az illegális Erdélyi Magyar Tanácsot3, Közben Teleki Béla és Bánffy Dániel, Zichy Ladomér közvetítésével, kapcsolatot próbáltak felvenni a szovjet katonai vezetőkkel.
Szeptember 6-án Vita Sándor ifjú Horthy Miklóst kereste fel a fegyverszünet érdekében. Vita tanúvallomása szerint „ifjú Horthy Miklós szavaiból arra lehetett következtetni, hogy a kormányzó kormányától függetlenül akar a fegyverszünet érdekében cselekedni”. Szeptember 8-án Lakatos Géza miniszterelnök meghívta Teleki Bélát a minisztertanácsra, szeptember 10-én pedig Horthy a koronatanácsra, ahol egyedül ő volt az, aki kijelentette, hogy a háború elveszett, és sürgősen fegyverszünetet kell kérni. Indítványát főként Bethlen István támogatta, katonai részről aggodalmaskodó felszólalások voltak. Horthy utasította Lakatos miniszterelnököt, hogy tegye közzé a fegyverletételt, a minisztertanács azonban ellene volt a tervnek, s ezért Horthy a kormány tudta nélkül akarta felvenni a fegyverszüneti tárgyalásokat.
Szeptember 12-én aztán a Magyar Tanács memorandummal fordult Horthyhoz, amelyben határozottan követelik, hogy Magyarország sürgősen kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől, Erdélyt ne tegyék hadműveleti területté, s így Kolozsvárt is ellenállás nélkül adják fel – a lakosságot, az ipari berendezéseket és a közintézményeket ne szállítsák el, s a románokkal szemben a megbékélés politikáját folytassák. A memorandumot a Magyar Tanács tagjai és más haladó értelmiségiek a Mátyás király tér (Fő tér) 5. szám alatti ház pincéjében, az Erdélyi Kör helyiségében írták alá – az Erdélyi Párt közvetítőin kívül Vásárhelyi János református püspök, Sándor Imre római katolikus püspökhelyettes, Tavaszy Sándor református püspökhelyettes, Józan Miklós unitárius püspök, Tamási Áron, Balogh Edgár, Nagy István, Mikó Imre, Vita Sándor, Venczel József, Haynal Imre, Jordáky Lajos, Szabédi László, Nagy László, Kiss Jenő, Maksay Albert, Boga Alajos és Járosi Andor. A memorandumot Szabédi László író, a baloldal részéről Nagy István és a Magyar Tanács felkérésére Mikó Imre szövegezte, Teleki Géza vitte Budapestre és szeptember 14-én adta át Horthynak. „A háború rohamosan közeledik a vége felé –  hangzott a memorandum szövege –, Németország nyugati és keleti határain a szövetségesek háborújában való részvétel könnyen nemzeti katasztrófához vezethet..., országunk hadszíntérré válását, lakóhelyeink feldúlását, intézményeink és más javaink elprédálását eredményezheti... Úgy hisszük, hogy Magyarország ügyét végre el kell választani Németország ügyétől... A tárgyalások megindításánál a kormány különösképpen támaszkodhat azokra a társadalmi erőkre, amelyek a háború folyamán más utat láttak helyesnek, de amelyek felfogásuknak eddig nem szerezhettek érvényt. Úgy hisszük, hogy népképviseletünk hiányos működése is indokolttá teszi a nyílt vallomásunkat.”

Bánffy Miklós

Egy nappal később, amikor Teleki Géza átadta Horthynak a memorandumot, Bánffy Miklós is Budapesten lévén, felkereste Horthyt és hasonlóképpen sürgette a fegyverszünet megkötését. Innen van a félreértés, még a tudományos feldolgozásokban is, hogy a memorandumot Bánffy adta át.
Az erdélyiek memoranduma nem csekély befolyással volt Horthy magatartására, de a kormány tagjainak többsége úgy látta helyesnek, hogy a szovjet hadsereget a Kárpátoknál fel kell tartani, amíg az angolszászok légi úton csapatokat tudnak Magyarországra szállítani. Abban is reménykedtek, hogy ha a szovjet csapatokat néhány hétig feltartja a magyar hadsereg, esetleg össze­omlik Németország és így Magyarország nem válik hadszíntérré.
A Magyar Tanácsnak4 a Béke Párt és szakszervezet képviselőivel tartott megbeszélésein egy katonai átállás gondolatáról nem volt szó, legalábbis olyan értelemben nem, hogy fegyveresen meg kell támadni a németeket. Kolozsvár megmentése érdekében Teleki Béla, a négy egyházfő kíséretében, és Bánffy Miklós járt közben Dálnoki Veress Lajosnál, az erdélyi 2. hadsereg parancsnokánál. Kolozsvár nyílt várossá való nyilvánítását a koronatanács is elfogadta: az utasítást Teleki Béla adta át személyesen Dálnoki Veress Lajosnak a főhadiszálláson, Borsaújfaluban. Dálnoki Veress harc nélkül adta át a várost5, aminek azonban elsősorban a katonai helyzet volt az oka, mivel a debreceni csata után a 2. hadsereget a bekerítés veszélye fenyegette. A városi hatóságok október 10-én hagyták el Kolozsvárt; csak egy nap múlva jöttek azután be az első szovjet csapatok.
Ugyancsak a Magyar Tanács vette védelmébe a Gestapóval szemben az észak-erdélyi román vezetőket, akiket a németek túszként akartak felhasználni, és eszközölte ki Dálnoki Veress Lajosnál körülbelül 10–12 baloldali politikai fogoly szabadon bocsátasát. A kolozsvári egyetem kiürítésének a megakadályozására az akkori kultuszminiszterhez, Rakovszky Ivánhoz intézett memorandumot a Magyar Tanács; az egyetem, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület és az Erdélyi Múzeum Egyesület is egyelőre a helyén maradt.
A Magyar Tanács Kolozsvár kiürítéséig zavartalanul folytatta munkáját, mely végül is, a polgárőrség megszervezése után, az iparvállalatok és közüzemek megmentésére irányult. A német katonai parancsnokság szeptember 30-i kiürítési rendeletét Bethlen Béla kormánybiztos megtagadta, s csak október 7-én függesztette ki a parancs szövegét, amikor már nem lehetett végrehajtani. Ebben a Magyar Tanácsnak is szerepe volt.

(folytatjuk)

Jegyzetek:
 1 „Az oroszok nem döntöttek véglegesen Erdély kérdésében. Ha Magyar- ország végleg kitart Németország mellett, az oroszok a román álláspontot fogják támogatni.” (A lisszaboni magyar követ jelentése 1944. október 13-án.)
2. Az Erdélyi Pártot 1941. májusában alakította az erdélyi képviselők csoportja; Kolozsvárott volt a pártközpont, Budapesten a pártiroda. Az Erdélyi Párt az akkori magyar kormányt támogatta.
3. Tagjai voltak a négy egyházi vezető, Vásárhelyi János, Sándor Imre, Józan Miklós és Járosi Andor, politikai képviselet címen Teleki Béla, Mikó Imre, Vita Sándor, a szakszervezet részéről Jordáky Lajos, a baloldal részéről Csőgör Lajos, Demeter János, gazdasági részről Szász István –  ezenkívül Venczel József, Nagy István, Nagy Géza, Miskolczy Dezső, az egyetem rektora, Haynal Imre, orvoskari dékán és Tavaszy Sándor, református püspökhelyettes.
4. Balogh Edgár, Nagy István, Jordáky Lajos, Csógör Lajos, Demeter János.
5. „Október 8-án adta ki a hadsereg-parancsnokság a visszavonulási parancsot (Tordáról)... Az ellenség nem üldözött. Kolozsvár október 10-én került kiürítésre.” (Dálnoki Veress Lajos: Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920—1945), München 1973, III. k. 32. l.