A nagyvárosok körgyűrűi ugyanis nem valamiféle öncélú cifraságok: mivel a Romániában bejegyzett gépjárművek száma már a nyolcmillióhoz közelít, és ebből 1,3 millió bukaresti rendszámú – de ennél sokkal több van az utcákon, hiszen naponta ezrével mennek a fővárosba ezért-azért az emberek –, legalább az átmenő forgalmat el kell terelni. Ez a feladat azonban meghaladja a román politikusok és útügyesek képességeit: miközben Magyarországon már a kisebb vidéki városokat is ki tudja kerülni az utazó, nálunk még a megyeszékhelyek közül is csak néhányat, és ott késik a legtöbbet a megoldás, ahol a legnagyobb a gond. Aki legalább egyszer végigdöcögött az oda-vissza kétsávos, jobbra-balra letérőkkel lassított bukaresti terelőúton, annak mutogathatnak egymásra a jobb- és baloldali pártok, a kormányok és a főpolgármesterek: semmi nem mentség 28 évi trehányságra.
Ennek a hozzáállásnak nem csupán a Dâmboviţa partján élők isszák a levét. A napokban szembesültünk azzal, hogy Románia az egyetlen európai ország, ahol tíz éven keresztül – 1990 és 2000 között – egyetlen kilométernyi autópálya sem épült, és utána is rettentően kevés: ma is csak 774 kilométeren autózhatunk a harmadik évezredhez illő sebességgel, és ebben a jóval kisebb, nálunk is elmaradottabbnak tekintett Bulgária is lekörözött minket, hiszen ott 786 kilométernyi sztráda van használatban. Hogy a szintén kisebb Magyarországról a már 2000 kilométerhez közelítő hálózatával ne is beszéljünk...
A megfelelő utak hiánya nem csupán annyit jelent, hogy lassabban érünk egyik helyről a másikra: ebben a százéves tákolmány-államban követelnek a legtöbb emberéletet a közlekedési viszonyok, és itt vész el tömérdek pénz is. Még friss az elképedés amiatt, hogy a BMW Magyarországon, és nem Romániában fektet be egymilliárd eurónál nagyobb összeget, amivel egyúttal ezernél több munkahelyet is teremt: bizony ez itt is jól fogna. És ahol egy komoly cég megtelepszik, oda vonzódnak mások is, tudja ezt mindenki, aki egy kicsit utánanéz. Az autópályák fellendülést hoznak, tartósabbat, mint a román kormányok különféle pénzügyi manőverei. Lám, a Vâlcov-féle gazdasági csoda már kifulladóban van, és nem gazdagabbak lettünk tőle (már bizonyos kiváltságos rétegeket leszámítva), hanem eladósítottuk még az unokáinkat is. Ráadásul nem valami haladást szolgáló, jövőépítő program érdekében, hanem azért, mert a hatalmon levők még a számunkra elkülönített európai alapok lehívására is képtelenek. Javulásra pedig semmi remény ezzel a politikai osztállyal...