Tudják már, milyen virágot szeretek, ha ültetni akarok, elmagyarázzák, hányszor kell locsolni, mit kell még vele tenni vagy nem tenni.
De sajnos nem csak ezekkel a jó portékákkal és beszélgetésekkel térek haza. Szinte mindig ott találom a „piaclakókat” is, ami rosszkedvűvé tesz. Torzonborz, sebhelyes emberek, koruk meghatározhatatlan. Káromkodva hozzák kezükben a napi kis palack kékszeszt. Ma csak ennyire jutott. Persze nem csak itt látni hozzájuk hasonlóakat. Ott vannak az üzletek előtt, tömbházak mögött, ülnek a padon valamelyik városrészben. Nem csak Szentgyörgyön, nem csak a piacon. Nehezen döntöm el, kinek adjak pénzt, kinek gyümölcsöt, vagy vegyek esetleg egy kiflit. Kolozsváron a lakásom előtt pár méterrel mindennap ott állt egy néni. Szelíd arcú, törékeny, keze a zsebében. Nem kéregetett, csak ott állt. Nem tudtam, mitévő legyek. Volt a lényében valami, ami miatt nem mertem megszólítani, valamit adni neki. Arra gondoltam, behívom egy tányér levesre, mégsem mertem, mai napig nem tudom, mit kellett volna tennem...
Sokan vannak az utcán. Hogy ki mikor, miért, hogyan került oda, számunkra rejtély. Nem is nagyon gondolunk bele. Ítélkezünk, ez mindenképp könnyebb, és gyorsan tovább lehet állni. Ismertem közelről valamikor megbecsült, tisztes családi, városi polgári életet élt férfit, aki a válása után kiköltözött egy hegyi faluba. Miután ott leégett a háza, az utolsó telet a sok kutyájával egy fűtetlen garázsban töltötte, a betegnyugdíjából és a helyiek kegyelméből kihúzta tavaszig, aztán lement a kisboltba, vásárolt utoljára a kutyáknak, megetette őket, és a vonat elé állt. Vagy hogyan lehet, hogy egy magát hosszú évekig Párizsban képző, ott jelentős műhelyekben, színházakban fellépő, majd hazatérve itthon is sokat foglakoztatott mozgásművész, ha nincs egy kis összefogás, családostul az utcára kerül? Dolgoztam vele nemegyszer, nagy tudású, különleges ember, jó barát. Persze, ezek az emberek isznak, megérdemlik! De hogy ki mikor, miért csúszik el, és többet nem tud megkapaszodni...? Sok mindenről gondoljuk, hogy velünk nem történhet meg. Csak a szomszéddal, a másikkal, a kollégával, a sarki perecessel... Mi nem válunk, nem leszünk betegek, nem halnak meg szeretteink, mi aztán meg pláne! Az utcára kerülni, na ne már! Ott a család, a barátok, a kapcsolataink, meg persze elsősorban mi magunk, aki által ez adott. Majd, ha nagy a baj, valaki csak ott lesz! És ha nem?
Sok kérdés motoszkál bennem. Amikor készítem a vasárnapi ebédet, az ablakból látom a kukázó anyát a fiával. Míg az anyja „összehozza” az ő ebédjüket, és még pár darab rongyot is kihalász, felmászik a fára, mert ő akkor is gyerek, ha a maradékainkat eszi. Amikor megvan a szajré, leugrik a fáról, és fut önfeledten az anyja után. A következő kukáig. Neki ez a sorsa.
Szeretek piacra járni, pedig ma még egy csúnya verekedést is kifogtam két szemben lévő árus közt. Kiabálással kezdődött, verekedés lett belőle. Egy férfi és egy nő ugrott egymásnak. Mint megtudtam a paradicsomos emberemtől, napi történet, megszokták. Rivalizálnak egymással, de személyes dolgok is vannak köztük. Egy faluból jöttek, sógorság. Ma nem láttam a kékszeszes, nem tudom, hány éves embereimet. Lehet, ma még ennyire sem futotta? Megyek, megnézem a tegnapelőtti húslevest, ha nem romlott meg, kiteszem a kuka mellé. Holnap irány a piac! Tökfőzelék lesz...