Nagy B. Sándor
Minden évben eljön a kétségbeesett kisgyermekek napja. Gyanútlanul lépnek be az óvoda ajtaján, de pár perc múlva már zokogva kapaszkodnak szüleikbe, szemükben leírhatatlan rémület, kétségbeesés. „Ne hagyj itt! Kérlek! Maradj velem!” – ismétlik fájdalmasan, és közben érzik, hogy ez a kérés most nem teljesíthető, hisz épp azért hozták ide őket, hogy itt maradjanak.
De mintha nem is csak szüleik akaratáról lenne most szó, hanem valami ennél sokkal nagyobb hatalomról, az élet rendjéről, ami ellen tehetetlen az ember. És mi persze érvelünk, magyarázkodunk, próbáljuk vigasztalni őket, de érezzük, hogy erőtlen ilyenkor minden szó, mert a valóság az, hogy akaratuk ellenére cselekszünk. Kívülről tudják már, hogy jó lesz itt nekik, hogy az óvodában van egy csomó játék, hogy az óvó néni szereti őket, hogy mi is szeretjük őket, hogy amint felébrednek, már itt is vagyunk, vagy éppen mi ébresztjük fel őket, de mindez most nem számít. Csak az számít, hogy itt kell maradniuk valami megmagyarázhatatlan ürességben, a világ rettentő otthontalanságába való kitaszítottság félelmében, és ez annyira valós érzés, mint amennyire maga az óvoda létező valóság. És pontosan érzékelik, hogy próbálunk kibontakozni az ölelésükből, hogy hálásak vagyunk az óvó néninek, amikor végre átveszi őket tőlünk, hogy alig várjuk a végét ennek a fájdalmas búcsúzásnak. És egyszer csak becsukódik az ajtó, és ott állnak magukra hagyottan, egyedül a világ ellen...
Vajon miért kell annál előbb kitenni őket a világba, hogy a valódi igény megszületne bennük erre, miért nem várjuk meg, hogy a kíváncsiságuk indítsa el őket? Biztatóan mosolygunk rájuk, de látjuk a kiszolgáltatottságukat, és szinte haragot érzünk, hogy miért kell ennek így lennie... És bennünk is ott kavarog valahol mélyen az egykori óvoda- és iskolakezdéseink minden fájdalma, szomorúsága, és ahogy öleljük őket, érezzük, hogy a lábunk nem éri a földet, csak repülünk velük a múlt és jövő határán, mint homok a szélben. És halványan felrémlik, hogy éppen most, ezeken a borongós reggeleken indul el gyermekünk az úton, amely tőlünk egyre távolabb vezet, és mi kénytelenek vagyunk elengedni őt...
És mi is szorongunk, félünk, összeszorul a gyomrunk, és tudjuk, hogy észrevétlenül elillant az életünkből valami boldog nyugalom, biztonság, és az ajtó, amely becsukódik, valójában nem őket zárja be, hanem minket zár ki az ő életükből. Így kezdődött egykor a mi elválásunk is, így kezdődött és így végződött életünk minden fontosabb fejezete. Jó lesz, sokkal jobb, mint eddig volt, ezúttal sikerülni fog – biztatjuk magunkat, mint minden új ajtó küszöbén, de tudjuk, hogy ezt csak a Jóisten tudja... És lassan megszokjuk a gondolatot, és ezzel már készen is állunk arra, hogy beálljunk a sorba...
Az ember azonosul a szerepével, átveszi a világ értékrendjét, jól akar teljesíteni. Csinálja, amit kell, ahogyan kell. Aztán lassan megismeri az élet alapvető értelmét és értelmetlenségét. Küzdve küzd, de közben állandóan azt kérdezi magától, hogy vajon miért csinálja így, és nem másképp. Miért gondolja, hogy éppen az a szerep az övé, amelyik adódott a lehetőségeiből? És aztán elkezd haladni egy újabb ajtó felé, de hogy melyik felé, azt nem ő dönti el. És belépünk, és kezdődik minden elölről...
„Nézd, apa is szomorú, hogy itt kell hagynia téged, de nem tehet másképp. Nekünk is dolgunk van, nekünk is nagyon nehéz néha a munka, de muszáj végezni. Csak annyit tehetünk, hogy szeretjük egymást, és segítünk egymásnak szembeszállni a nehézségekkel...” És figyel, és megérti, mert az őszinte szavakat megérti az ember. És másnap nem sír, de még mindig szomorú. „Apa, légy ügyes te is a munkában!” – búcsúzik, és belép az ajtón, én meg ott állok a kis szekrény előtt, és alig tudom összeszedni magam a meglepetéstől. És valami rég elfeledett dalszöveg jut eszembe arról, hogy csak játszunk és álmodunk, mert felnőtt gyermekek vagyunk mindnyájan...
