Hétfőn iskolát kezdtünk. Kellemes, már-már a szocializmust idéző hangulatban töltöttünk el egy fél órát az iskolaudvaron Miklós Zoltán vagy Fekécs igazgató úr lelkesítő szavait hallgatva.
Szinte olyan volt, mintha előtte való héten nem vették volna el az elemista tanerők kezéből a román nyelv oktatásának jogát és utalták lehetőleg román nemzetiségű tanerő kezébe. Hiába kért összefogást társaitól néhány elhívatott szülő (tűzzetek ki fehér szalagot, zászlót!), az iskolaudvaron ebből nem érződött semmi. Kedélyes beszédek, baráti csevegések, néha megszakítva egy-két halk sóhajjal. Mégsem helyes, ami történt, nem lesz így jó a gyerekeknek... De persze csak halkan, nehogy valaki meghallja, hogy van véleményetek.
Hát kedves sepsiszentgyörgyi magyar szülők! Véleményem szerint megérdemlitek, hogy ezt tegyék a gyerekeitekkel. Nem, a gyerekek ezt nem érdemelték meg, de ti igen, hiszen ti vagytok az egyedüli erkölcsi és jogi felelősök az ő neveltetésükért. Megérdemlitek, hogy a gyerekeiteket a nyelvi hontalanság skatulyájába csukják, ezzel megutáltatva velük azt a nyelvet, amit beszélniük fontos, szükségszerű. Nem, a gyerekek nem ezt érdemlik, de ti mindenképpen. Mindent megérdemeltek, mert mindent elfogadtok. Nagyobb figyelmet szenteltek az iskolakezdéskor a csicsás tolltartónak és márkás cipőnek annál, hogy a gyerek milyen környezetben, milyen körülmények között fejlődik. Az iskolakaput becsaptátok magatok mögött, áttoltátok a felelősséget a tanítókra, legyen az az ő bajuk.
Hát tisztelettel felhívom a szíves figyelmeteket, hogy nem az ő bajuk. A gyerekeitek baja. Ők maradnak 7–8 évesen egy idegennel egy terem négy fala mögött. Ők szoronganak összeszorított combokkal, ha vécére kell menniük, vagy ha elindul az orruk vére, és nem lesz kinek elmondaniuk. Ti nem lesztek ott, ti becsaptátok az ajtót.
Pedig nektek kellene ott ülnötök, mert ez nem az ő saruk, hanem a tietek. A közömböseké, a meghunyászkodóké, a csendben maradóké. Ti hallgattátok átszellemülten a kedélyes beszédeket az őszről és a lehulló falevelekről, bűnös cinkosságot vállalva azokkal, akik a mikrofonnál állva elfelejtették, hogy miről kellene szólni. Azokkal, akik elfelejtették, hogy nekik is vannak gyerekeik, unokáik, tehát minimum indokolt lett volna merő szolidaritásból felkötni a karra a fehér szalagot. De vezetőink hibái, gyengeségei nektek nem lehet mentség. Ti miért nem hallattátok a hangotokat? Nem volt otthon fehér szalag? Vagy ciki lett volna véleményt mondani? Ezt is majd más oldja meg helyettetek?
Garai Zoltán, Brassó
