Csakhogy egyre felkapottabb a téma, lépten-nyomon mindenki erről ír, nyilatkozik, értője és megoldását kieszelője a gondnak. És mint mindenben, itt is a szélsőségek közt csapongunk. Szóval, beállok én is a sorba, nem akarok trendi lenni, egyszerűen csak nem értem. És ha valamit nem értek, kérdezek.

Medvék. Na, ugye hogy mostanság mindenhol velük megyünk szembe? Nemcsak az utcán, iskolaudvaron, gazdaságokban vagy városi zöldövezetben, de a hétköznapi beszélgetésekben, Facebookon, az újágok lapjain és a tévéhíradókban is. Szinte napi rendszerességgel. Vannak emberpárti és medvepárti táborok természetesen, ahogy az már lenni szokott, komoly hangadókkal. És mindenki azon agyal, vagy már egyből tudja, hogy mit kell tenni. Nem tartozom egyik táborhoz sem. Nem szeretnék medvével találkozni. Szeretem a természetet, de minden erdei kirándulásba egy kicsit beleőszülök, ott is rémeket látok, hallok, ahol semmi nincs. Hát én már csak ilyen nyúl vagyok. Félek.

Tudjuk persze, beszélünk is róla, hogy nekünk is benne van a kezünk abban, hogy  a macik „civilizálódnak’’. Mi mentünk rájuk, szétrámoltuk, részben felszámoltuk (és minden vészjel ellenére tesszük továbbra is) az életterüket, hagytuk őket túlszaporodni, s turistalátványosságnak becsalogattuk oda, ahol nem lett volna helyük. Diákkoromban gyakran jártunk a szüleimmel Tusnádra, minden este pontos órában gyűltek a vakációzók és helyiek az egyik szálloda mögé, ahol egy támfal tetejére kipakolták aznapi, változatos ételmaradékaikat, és várták medve barátjukat a bocsaival. Kattogtak a fényképezőgépek, ma már előbbre vagyunk, ott a szelfibot! A szovátai kopott-kitömött medvével fotózkodni ma már vicc, nem is tudom, megvan-e még? Szerepétől megfosztották újgenerációs, élő társai.

A tusnádiak ma rettegve mennek ki az utcára... Érthető, én lehet, ki sem mozdulnék a házból. (Mondtam már, hogy nyúl vagyok?) De vajon ki kezdte?

Medvék mindig is voltak és mindig is lesznek errefelé (és nem csak). De ennyi?

Négylábú barátaink gazdaságokban pusztítanak, embereket bántalmaznak és tartanak állandó készenlétben, félelemben. Sehogy sincs ez rendjén. És akkor mi a teendő? Akik felelősek erre megoldást találni, próbálkoznak. És mi lesz a vége? Ki kell lőni őket! Mostanában valahogy egyre gyakrabban látok lelki szemeim előtt  medvéket elterülni a golyók által. Nem tudom, hogyan lőnek rájuk? Egyenként vagy sorba állítva, kiválasztás szerint csak a „rosszakat’’, vagy találomra, ahogy a helyzet adja? Tudom, tudom: mi ez ahhoz képest ami a nagyvilágban történik! Velünk, kétlábúakkal. Nem akarom én eldramatizálni, csakhogy valamiért nagyon  nem tetszik a látvány. Amit elképzelek. Medvék a sortűz előtt. Nem tehetek róla, élénk a fantáziám. Laikus vagyok a témában, és mivel nem ismerem és nem is akarom megismerni az öldöklés tudományát, kíváncsian és enyhe szorongással követem a fejleményeket.

Nem akarok semmit elbagatellizálni – vagy túllihegni. Nem tartozom semmiféle táborhoz, csak kérdezek. Ja, ezt már mondtam...