Egy kis színészet, egy kis magánélet, egy kis játékosság, és máris kész egy kocsmaszínházi előadás – gondoltuk elsőre, miután megkezdődött a PulzArt fesztivál részeként vasárnap délután bemutatott, Kocsmai hurkok 7 jelenetben (végül is csak hatban) című, Pálffy Tibor által rendezett színházi performance a Szimplában, de ahogy végigjártuk a helyszíneket, és betekintettünk a vég nélkül ismétlődő jelenetekbe, lassan megéreztük, hogy ennél többről van itt szó...
„Ó, te néző, itt vagy, eljöttél – szólít meg bennünket a rendező hangja a hangszórókból –, itt ez a remek alkalom, élj vele! Bár hatalmad végtelen, időd véges... Vigyázz, a hurok veszélyes, nem bocsát...” Aztán egy kis rendezői instrukció következik, amely segít abban, hogy megértsük a játék logikáját, hisz ezúttal kicsit több feladat hárul ránk annál, hogy elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. A kocsma egy olyan nyilvános tér, ahol mindenki szabadon dönthet arról, hogy az adott lehetőségek közül mi érdekli, a vallomások és színjátékok közül mennyit akar hallani.
Nem egy színházi társulat előadását láthatjuk, a produkcióban sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi színészek is részt vesznek, akik különböző élethelyzetekben beszélgetnek egymással. Saját szövegeiket mondják, saját életüket élik egyszerre, egymással párhuzamosan, a színház és a magánélet határán, ahol élniük adatott. Nem előadást játszanak, hanem vallanak – önmagukról, félelmeikről, vágyaikról, bosszúságaikról, életük értelméről és értelmetlenségéről.
Zsuzsika évek óta abba akarja hagyni „ezt a színházazást”, de sosem volt hozzá elég bátorsága. Mi mást is csinálhatna, hisz nem ért semmihez... Elmehetne például egy évre a skandináv országokba tematikus vásárokba árulni, ahol maga dönthetné el, hogy milyen jelmezbe öltözik... Belefáradt abba, hogy eljátssza azt, amilyennek lenni kell, ahogy gondolkodnia kell, hogy mindig olyan pozitív képet mutasson az alkotásról az Instagramon.
Dezső egykori színésztanára szavaival és egy saját magának írt levéllel vigasztalja. Elmondja, hogy nincs kis szerep, csak kis színész, és hogy ő nagyon boldog, hogy itt lehet, hogy színészecske lehet, hogy ismeri a művészt, akivel nagy beszélgetéseket folytathat a művészetről. Ő nem panaszkodik, örül, hogy megemlítették a nevét az újságíróknak, és nincs benne semmi irigység, nagyravágyás, csak megbocsátás. Torkig elégedett – mondja sírva.
Jocó a színházról beszél, ahol elvállata a vezetői állást, mert bízott abban, hogy kultúrát teremthet, és egyébként vezetői alkat is, de több év alatt még semmit nem sikerült megvalósítania abból, amit eltervezett. Kívülről is, belülről is gátolják a munkáját, ő pedig tűri, mert nincs benne elég bátorság ahhoz, hogy radikális legyen. De valójában mindegy, hogy mit tesz, mert igazából senkit sem érdekel a színház, még azokat sem, akik ott dolgoznak. „Vajon hol az a híres művészetet kedvelő társadalom? – teszi fel a kérdést, aztán elfogadja, hogy végül is mindenkinek megvan a maga baja.
Roberto és Csaba szövegösszemondó próbát tart a Godot-ra várva című abszurd darabból, majd ugyanebben a stílusban társalognak tovább, kimondva a színész mindenkori rémálmát: mi lenne, ha egyszer nem jönne be a partner a jelenetbe, otthagyva a kollégát egyedül a közönséggel? Árpád és Zenkő egy különös sajtótájékoztatón vesz részt, ahonnan hiányzik a művész, aki érdemben el tudná magyarázni, hogy mi is az, amit láthat majd a közönség. Elszólásaikból kiderül, hogy nem hisznek abban, amit képviselni kénytelenek, de próbálják fenntartani a látszatot, amíg lehet.
Aztán szakad a cérna, és a sok visszanyelt indulat telefröcsköli a színházat, a résztvevőket, a pénz nélküli művészkedést és ezt az egész „ócska, megalkuvó, gerinctelen szakmát”, amely azonban mégis szabadságot jelenthet a gyereke mellett befásuló nőnek, aki az anyaság mellett más minőségeket is szeretne képviselni... Eszter megírta a felmondását, de az indoklásban nem a munkaadójával, hanem önmagával számol el velőig ható őszinteséggel. Mert ő egy tehetségtelen, ingyenélő lúzer, akiből hiányzik a valódi nagyság, a művészi véna, aki izomból nyomja, és halott az arca, mert valódi érzések helyett csak a nagy akarás van benne, akinek az egész léte egy nagy alkotói válság...
Mint megannyi segélykérés, úgy szakadnak fel a szavak. De a mozdulatok, a tekintetek és a jelenetek beállítása olyan, hogy az őszinte emberi hangok elvesznek a máz mögött. Színészeket látunk, nem embereket. Magnót, amely újra és újra lejátssza ugyanazt a lemezt, egyértelmű tehát, hogy betanult, kitalált ez az egész, mint amilyen maga a színház. De ezek a kérdések ott vannak ezekben az emberekben, nem véletlen, hogy éppen ezeket mesélik magukról... Lehet, hogy ilyen a színészi lét? Lehet, hogy csak annyi őszinteség fér bele, amennyi színészként kimondható? Vajon tényleg, komolyan így gondolják? De akkor miért nem állnak tovább?
Bence és Magor zenélnek, dalt szereznek. Keresik a formáját egy ma érvényes művészi alkotásnak... Ajtókról énekelnek: „Amikor egy ajtó becsukódik előtted, valahol egy másik kinyílik, s ezt úgy hívják, hogy huzat...” Mire jó ez az egész? – kérdezi Magor. Miért nem lehet csinálni valami konkrétat: venni egy követ és kifaragni...? Aztán így folytatja: „Például itt van ez a szám, úgy tűnik, mintha lenne értelme... Közben amúgy tényleg van, csak mindig minden ilyen metaforikus, ilyen burkolt. Mert félünk. Félünk...”
De jó lenne, ha egyszer jönne egy égi jel, amely segítene eligazodni... Amely megmondaná, hogy merre tovább... De jó lenne, ha megszólalna a telefon, és minket keresne valaki...
