Persze meg lehetne leckéztetni a szotyoriakat azzal, hogy csak azért is oda építik fel az új gyermekotthont. De a gyermeknek elsősorban szeretet kell, és azok, akik felelősen próbálják intézni dolgaikat, akkor sem teszik ki őket a gyűlöletnek, ha nem a sajátjaik. Államiak – legyintenek azok, akik fikarcnyi könyörületet sem éreznek a gyengébbek iránt. Habár tényleg minden szülőt érhet baleset, és gyermeke ugyanerre a sorsra juthat. Ám nemcsak erre kell gondolni, hanem arra is, hogy milyen példát mutatunk nekik, amíg élünk. Tényleg azt akarjuk átörökíteni, hogy amíg nem kapunk valami kézzelfoghatót (csatornát, aszfaltot, ravatalozót), addig sajnálunk egy esélyt azoktól, akik nem voltak elég szerencsések jobb körülmények közé születni? És ha lenne aszfalt? Akkor jutna egy mosoly egy árva gyermeknek?

Nem jutna. A gyermekek rosszak, mondja az, aki maga is árvaságban nőtt fel. Azokról a gyermekekről állítja ezt, akik a faluban, saját családjuk körében élnek. Akiket hoztak volna, azok egyébként környékbeliek, nem máshonnan érkező gyarmatosítók. Másutt, háromszéki falvakban és városokban beilleszkedtek, vannak barátaik, ottani felnőtt segítőik, helyenként nekik köszönhető egy-egy óvodai csoport vagy általános iskolai osztály fennmaradása. De nem csak erről van szó. Emberi lelkekről beszélünk, akikről nem szabad lemondani kényelemből, önzésből, előítéletek miatt vagy bármi más okból. Ha mégis megtesszük, megérdemeljük, hogy velünk is így bánjanak a nálunk erősebbek. Kihívtuk magunk ellen az ördögöt, és Szotyorba már meg is érkezett.