Mostanában, ha kilépek a kapun, s végignézek a kihalt porták hosszú során, összeszorul a szívem, és végtelen szomorúság fog el. Olyan üres lett az utcánk! Eltűntek a jól ismert, hátracsapott kalapú öregemberek és a durva, kidolgozott kezüket piszkos kötényeikbe rejtő öregasszonyok, akik délutánonként kint ültek a ház előtti padokon, s akikkel ildomos volt egypár kedves szót váltani, nehogy rád süssék a „na, jól fennhordja az órát, nem lehet egy sz...os bottal sem felérni!” megsemmisítő véleményt...
Mindig csodálkoztam, hogy ezek az áldott öregek honnan tudtak minden új pletykát, hírt, amikor még jóformán telefon sem volt a faluban. Szívélyesen helyet szorítottak a kispadon, s kérdezés nélkül beszámoltak a legfrissebb történésekről, amelyeket szintén illett meghallgatni, miközben igyekeztél minél kevesebbet szippantani az enyhe szappanszaggal vegyült trágyaillatú levegőből, amely a pad körül keringett a levegőben. Megtudtam, hogy ki halt meg, ki született, ki maradt terhesen leányul, kinek lesz az esküvője, kit kivel csalt meg a párja, melyik szomszédasszonynak nem lehet kinézni az ablakán a rászáradt portól és légypiszoktól, ki mikor tett fel új függönyt, ki volt az a szégyentelen ifiasszony, aki, miközben az ura a bányában a követ törte, otthon, az ágy sarka mögé dugott szilvapálinkás üvegből úgy felöntött a garatra, hogy a vacsorára odakészített, szépreményű húsos pityókatokányból csak a szénné égett maradéka és az egész szegletet betöltő fojtó, büdös szaga maradt...
Tapintatosak voltak ezek a jó öregek: te, aki éppen végighallgattad az aktuális híreket, soha nem kerültél szóba, soha nem keserítettek meg azzal, hogy rólad mit mondtak. Szemedbe dicsértek, közben apránként, célirányos, ártatlannak tűnő kérdéseikkel próbálták kiszedni belőled az otthoni lehetséges problémákat (hogy jössz ki az anyósoddal, hazaadja-e fizetését rendesen a férjed, nem jár-e későn haza), s ezt a sok információt feldolgozták: ejtették, amit nem tartottak elég érdekesnek, a maradékot pedig átgyúrták, kiszínezték, feldíszítették, s egy másik unalmas délutánon, amikor te nem voltál jelen, feltálalták...
Eleinte, nyílt szívű lévén, könnyen lépre csaltak – idővel azonban megvilágosodtam, bölcsebb lettem, s rájöttem a nyilvánvaló igazságra: ahogy mást kibeszélnek a háta mögött, éppúgy kerülök terítékre én is, mikor másutt vagyok. Mégsem tudtam haragudni rájuk, mert nem lehetett születésnap vagy névnap, hogy gyönyörű virágcsokorral be ne jöttek volna felköszönteni, minden jót kívánni. És miközben elmajszolták az alkalomra sütött szezonális gyümölcsös pitét, s hosszú noszogatás után felhajtották a kupica szilvapálinkát, nem feledkeztek meg arról sem, hogy titkon szétnézzenek a szobában, nem fedeznek-e fel egy ottfelejtett pókhálót, egy le nem porolt polcot, ami aztán csemegének bizonyult egy későbbi traccspartin. Jót nevettem áldott emlékű Zsuzsika nénin, aki – miközben lopva elolvasta az asztalon álló hétdecis borosüvegen a Murfatlar márkát – szabadkozva és sűrűn pislogva jelentette ki, hogy ő nem ihat, mert épp az előbb vette be gyomorgyulladás ellen a murfateazolt (értsd szulfametoxazolt).
Mindig lehetett számítani rájuk. Kérés nélkül jöttek segíteni, ha pityókaültetés vagy -szedés volt, ha arattunk, ha kereszteltünk, ha temettünk. Hozták kötényükben a tészta hozzávalóit vagy a már megsütött tésztát. Néha egy-egy esemény után annyi sütemény megmaradt, hogy a szomszéd gyerekek napokig rájártak a finomabbnál finomabb nyalánkságokra...
Aztán lassan, észrevétlenül kezdtek megüresedni a padok.
A Katica nénik, Jóska bácsik ünneplőruhájukba öltöztetve kivonultak a temetőbe. Emléküket már csak a szúette, rozoga padok őrzik, s azok a pad fölé hajló öreg rózsabokrok, amelyeket annyi szeretettel gondoztak, amíg éltek. Elnéptelenedtek a házak, elcsendesedett az utca. Csak hétvégeken lehet nagyobb mozgást látni. Ilyenkor hazajönnek az unokák az üresen maradt fészekbe, megtelik a ház élettel, szól a zene, száll a frissen sült miccs és karaj illata a levegőben, s mintha még a régi öregeket is látnám, ahogyan büszkén nézik unokáikat, amint önfeledten futkároznak, bújócskáznak az udvaron...
Megváltozott a világ a mi utcánkban is. A még lakott porták is csendesek. Gazdáik reggeltől estig rohannak, dolgoznak, s ha este hazakerülnek, már nem kívánnak embert látni, örülnek, ha fáradtan leülhetnek a tévé elé. A kapukat zárják, mert sosem lehet tudni! Ha be akarsz menni a szomszédba, előbb telefonon be kell jelentkezned. Elmagányosodtak az emberek. Ki-ki behúzódott a csigaházába, nem is nagyon érdekli, mi történik a környezetében.
Nem jól van ez így sehogy sem!
Kilépek a kapun, elhaladok az ismerős házak előtt, lelki szemeim előtt látom volt gazdáikat, s gondolatban köszönök nekik: Csókolom, Katica néni! Adjon isten, Feri bácsi! Na, hogy vannak, hogy aludtak az éjjel?
Stegbauer Mária Magdolna, Sepsibükszád
