Egy ideje nem megyek a falnak fejjel, mint régebb, de azért mégis... Szóval itt van ez a család körüli  kisebb hercehurca. Ki kivel, hogyan és miért alkot(hat) családot? Nem szeretnék nagyon belemászni a témába, bár határozott véleményem van bizonyos idevágó dolgokról.  De nem biztos, hogy bárki is kíváncsi rá, és nem az én tisztem itt és most firtatni ezeket a problémákat. Csak azon gondolkodom el, és osztom meg ezzel kapcsolatos kérdéseimet (már megint!), aggályaimat, ami engem is érint. És persze másokat, mert nem vagyok én valami kivételes csodabogár. Élem a mindennapokat, ahogyan tehetem, jól, rosszul, derűvel vagy nem, akadályokat véve, helyzeteket megoldva, sikerekkel és elbotlásokkal, bosszúságokkal és nagyon sok örömteli pillanattal, elégtétellel. Két klassz gyermekkel, a mindennapi szokásos macerákat leszámítva teljes harmóniában, egyetértésben. A kisebbikkel a kamaszkor akadályversenyéből is általában nyak-  és lábtörés nélkül jövünk ki, a nagyobbik egyetemről jár haza, minden együtt töltött perc ajándék, jó nagy beszélgetésekkel. És igen, az édesapjuk más városban él, elváltunk. És azt sem fogom mondani, hogy könnyű volt. Azt viszont igen, hogy erős lábakon áll az átszerveződött „csapatunk”, megtanultunk alkalmazkodni az új helyzethez, megszoktunk egy teljesen más életformát, és teljesen rendben vagyunk. Nagyon is.

„Tágabb” (na most zavarban vagyok ezzel a meghatározással, gondolok itt testvérre, nagyszülőre) családom népes tábora nálam gyűlt egybe az utolsó karácsonyeste. Bár nagy változások voltak az életünkben, és egy komoly, közös veszteség ért mindannyiunkat az elmúlt évben, valahogy mégis az egyik legmeghittebb, könnyekkel és kacagásokkal teli, mindenek dacára egyik legderűsebb karácsonyunk volt. Az öcsém késő estig zongorázott, mindenki énekelt, amikor másnap a szomszédoktól bocsánatot kértem, amiért egy kicsit hangosak voltunk, irigykedve mondták, olyan jó hangulatot teremtettünk, hogy kedvük lett volna feljönni. Hát így. Na már most, volt köztünk elvált, és volt régóta élettársi kapcsolatban élő, valamint új kapcsolat elején járó, szintén „csak együtt élő” egyed. Akkor most minek számított nagy családnak vélt, együtt ünneplő, komoly vérbeli (és nem csak) kötelékekre épült csapatunk? Minek számítok én a gyerekeimmel, ha netalántán olyan döntés születik, hogy...?  Holnaptól nem leszünk család? Vagy igazolnom kell, hogy becsszó, tisztességes, törvényes férj-feleség kapcsolatban fogantak és születtek a lányaim, csakhogy van olyan, hogy az élet változik? Hajaj!... Nem leszek egyenjogú polgár? De kikkel is? Hiszen valamiért manapság egyre gyakrabban és mintha „könnyedebben” válnánk, egyre több a gyerekeit ebből kifolyólag vagy már indulásból egyedül nevelő szülő. És a boldog élettársi kapcsolatban élő barátnőim (mert mit ad Isten, több ilyen is van), akik párjukkal egyetértésben nevelik gyerekeiket, csak valahogy  férjhez menni nem akartak? Ilyen is volt még az emberiség történetében.

Na, de ez már tényleg nem az én dolgom. És remélem, az sem lesz a dolgom, hogy teljesen hülyének érezve magam, valamiféle kisebbségi (?) kirekesztettként elkezdjem igazolni saját magamnak és a gyermekeimnek, hogy semmi pánik, család vagyunk, becsszó! Akkor is, ha... és így is! Mer’ hogy a háromlábú szék is szék ám, és teljesen biztonságos, kényelmes rajta az ülés.

Apropó, van is egy a konyhámban, rajta fa gyümölcsöstál. Így vettem együtt az udvarhelyi ócskapiacon. Jól mutat az ablak alatt, és még egyszer sem borult fel.