Nagy Sándor 1887-ben született Havadtőn, lévita pap lett, tíz erdélyi településen szolgálta a református gyülekezeteket, 1966-ban halt meg magára maradtan, utolsó kívánsága – hogy szülőfalujában temessék el – sem teljesült.
Sorsa nem hétköznapi, de nem is kiemelkedő: esendő ember volt, számtalan jót tett, de rosszat is: közösséget épített és kitagadta gyermekeit, Isten igéjét terjesztette, majd megtagadta hitét. Életének talán legkiemelkedőbb teljesítménye, hogy az 1960-as évek legelején megírta emlékeit: kilenc darab százoldalas füzetben rögzítette mindazt, ami vele és környezetével megtörtént, leírta a helyeket, ahol megfordult, a különböző tájegységek embereit, szokásaikat, saját küzdelmeit, családi életét.
És bár életregénynek szánta füzeteit, annál sokkal jelentősebb dokumentumot hagyott az utókorra: írása fontos forrása néprajznak, történelemtudománynak, helytörténetnek egyaránt – azon túl, hogy szülőfaluja, Havadtő monográfiájának elindítója, végül is ez a többlet motiválta dr. Kinda István néprajzkutatót, hogy a kéziratból kiadható könyvet állítson össze Kispalástos küzdelem címmel.
A kötetet csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban mutatta be a szerkesztő, Nagy Sándor életének tanulságairól Incze Zsolt esperes, a Szemerjai Református Egyházközség lelkipásztora tartott rövid előadást. A hangulatos, érdekes könyvbemutatón egyfajta felhívás is megfogalmazódott: minden bizonnyal számtalan emlékirat lappang a családi hagyatékokban, ezeket jó volna szakembereknek megmutatni, hiszen adott esetben rendkívüli értéket képviselhetnek, kis, de akár nagyon fontos adalékokkal szolgálhatnak egy település, egy közösség hiteles múltjának feltárásához.
