A történet ott kezdődött, hogy jött a villanyszámla. Manapság már csak számlák meg reklámok töltik meg a postaládát, újság még előfordul, de levél, üdvözlőlap ritka vendég a bádogdobozban. Panaszosunk sem különb embertársainál, el is feledte már azt a kíváncsisággal elegyített várakozást, amit a levélszekrény tartalmának szemrevételezése jelentett még nem is olyan régen, a virtuális térbe való beköltözésünk előtt. A rutin azért megmaradt, hazaérkezéskor első dolga rákukkintani a postaládára, a szórólapokat általában olvasatlan dobja a papírgyűjtőbe, a számlákat felbontatlan félreteszi az asztal sarkára: minek elrontani az étvágyát, ráér megnézni az összeget ebéd után is. Aznap azonban valami megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve a boríték felbontásával kezdte – ennek is megvan a ceremóniája, papírvágó késsel kell felvágni a leragasztott fület, így nem sérül a számlaív, és egyébként is, a régi dolgok nem csak porfogónak valók. Szóval kés elő, boríték fel, számla ki. Aztán állnak leesése, merthogy a számlán negatív előjelű összeg van feltüntetve. Hozzá még jó nagy, olyan kéthavi áramfogyasztásnak megfelelő summa. Panaszosunk – meséli így, utólag – erősen nagyon csodálkozott, hiszen már jó ideje intelligens fogyasztómérőt szerelt fel a szolgáltató, amely, mondták a szakik, olyan okos, hogy csuda. Elméssége abban nyilvánul meg, hogy munkanélkülivé tette az óraleolvasókat, akik korábban havonta bekopogtattak minden lakásba, hiszen ez a szerkentyű önmagát menedzseli, azaz automatice elküldi az adatokat a központnak. Kivéve, amikor elromlik, mert azt is szokott. Olyankor nem zölden, hanem pirosan világít benne egy kicsi fényecske, és akkor minél hamarabb fel kell hívni a vállalatot, hogy cseréljék ki, mert a hibás mérőműszer nem egyéb, mint fali dísz. Ezt panaszosunk onnan tudja, hogy előfordult már vele, de a szolgáltató javára legyen mondva, amint jelezte telefonon a piros fény megjelenését, másnap jött is a cégjelzéses munkaruhás villanyszerelő, hozta az új órát, pillanatok alatt kicserélte a régivel, le is „plombálta”, s megjegyzésként csak annyit fűzött hozzá: ilyen a hazai gyártmány.

De térjünk vissza panaszosunkhoz, akit ott hagytunk el, hogy épp ámuldozott, s talán nem a legértelmesebben nézte a kezében tartott papirost, mert felesége is abbahagyta az aznapi beszámolóját, és rákérdezett: valami baj van? Bajnak éppen nem baj, sőt, válaszolta panaszosunk – ahogy így, utólag feleleveníti –, mert úgy néz ki, hogy pénz áll a házhoz. Némely dolgokban az asszonyok nagyon hitetlenek tudnak lenni, dehogy fizet nekünk a vállalat, biztos elírtak valamit, tromfolta le panaszosunkat. Aki nem szólt semmit, csendesen visszacsúsztatta az ívet a borítékba, majd letette a paksamétát az asztal sarkára.

Persze, furdalta a kíváncsiság, alig várta a másnapot, hogy megérdeklődhesse a negatív előjel okát. Pénztár, gyorsan haladó sor, kedves hölgy az ablak mögött. Ne tessék csodálkozni, előfordul az ilyesmi, mert az igaz, hogy az óra szorgalmasan küldi az adatokat, de csak nyolchavonta olvassák le a központban. A közbeeső időszakban átlagot fizet a fogyasztó, s olyankor „regularizálnak” (ezt a szót nem csak leírni, de kimondani is nehéz, valami olyasmit jelent a székelyföldi nyelvhasználatban, hogy kiegyenlítik a becsült és valós érték közti különbséget), ha tetszik akarni, a könyvelőségen visszaadják a pénzt, adja meg a felvilágosítást panaszosunknak a hölgy.

Nyilván, Önök is azt kérdezik: és akkor tetszett neki akarni? Nem, kérem szépen, panaszosunk akkurátus ember, rábízza a vállalatra a korrekt elszámolást. Hadd csak egyenlítgessék a havi áramfogyasztását az általa előre kifizettetett összeggel, s aztán csak egy banit tévedjenek, akkor lesz ám az igazi panasz, mondja, s távozás előtt annyit fűz hozzá megjegyzésként: éljen a modern technológia!