Táborból táborra

Mozgalmas időszakon van túl a falu közművelődését irányító Bodvaj Egyesület: július elején Uzonkafürdőre, augusztus végén Setétpatakra vitték egy-egy hétre gyermekeiket táborozni, akik tanultak természetről és környezetvédelemről, kézműveskedtek, mesét dramatizáltak, bábot készítettek és előadást is tartottak.

Az erdei iskola típusú sátortábor nem- csak kisbaconiakat, hanem barótiakat, sepsiszentgyörgyieket és brassóiakat is vonzott. Nem csoda, hisz a tizenkettedik alkalommal szervezett esemény jó hírnevet szerzett magának változatos programjával.

Idén is növényhatározóval kezükben járták be a környéket, és számba vették, milyen értékes gyógynövényeink vannak, illetve milyen betegségek megelőzésére, kezelésére használhatjuk azokat.

Élmény volt a javából az a kirándulásuk is, amely során felkeresték Homoródkarácsonyfalva szép unitárius templomát, és meglátogatták Székelyföld egyetlen szelídgesztenye-ültetvényét, Szentegyházán pedig strandoltak. A hazafelé vezető úton Lövétebányát is útjukba ejtették, ahol  az erdő alatti házában élő Márton bácsinál szemügyre vehették, miként működik a posztóványoló, s láthatták, a gyorsan folyó patakvíz miként forgatja meg a malomkerekeket, hogy nem is kell túl bonyolult szerkezet az energiatermeléshez, megtekinthették azt is, hogy az így nyert egyenáram  milyen fényt ad. „Megpróbáltunk egy kicsit a természettel együtt élni, odafigyelni a nap és az éj hangjaira, az állatokra, virágokra és a gombákra.  Rengeteg tapasztalatot szereztünk és tanultunk, mindannyiunk számára feledhetetlenek voltak ezek a napok” – mondotta Benedek Márta, az egyesület vezetője.

Augusztus végén ismét Setétpatakon tartották a Paprika Jancsi Szín- és Bábjátszótábort. Volt dolga bőven Cseke Péternek, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyerekszínház művészének a tábor öt napja alatt a korcsoportonként háromfelé osztott mintegy ötven fiatallal, ugyanis „nemcsak” mesét kellett dramatizálnia, s azt megrendeznie, hanem arra is figyelnie kellett, hogy közös erőfeszítéssel elkészüljenek a bábok, a ruhák, a díszlet.

Kürtőssütő tanoda

A kisbaconiak együttműködnek a Kovászna Megyei Művelődési Központtal is. Meghívásukra legutóbb a II. Kürtőskalács Fesztiválon vettek részt gyermekeknek szóló, Kürtőssütő Tanoda című programjukkal. Csapatukkal – Benkő Judit, Kovács Erzsébet, Pető Andrea, Keresztes Bíborka, Farkas Boglárka, Benedek-Huszár Eszter és Benedek Márta alkotta – nemcsak azt  szemléltették, miként kell előkészíteni, gyúrni, siríteni és parázs felett sütni a kalácsot, hanem arra is vállalkoztak, megmutatják, hány ember munkájára, összefogására van szükség ahhoz, hogy finom édességünk ízét egy jól sikerült ebéd után élvezhessük.

A gyerekek először a Kisbacon határában termett, még kalászosan tartott búzával, zabbal, árpával és a csövén levő kukoricával ismerkedtek meg, megtapogathatták, tenyerük közt kimorzsálhatták, a magokat megízlelhették, majd a kisbaconi vízimalom makettjét szemügyre véve elképzelhették, miként is őrölhették meg elődeink, ezt követően pedig a tájházból hozott tekenőbe szitálták a lisztet.

Ezután malmos táncot jártak – jobb, az eseményhez találóbb dalt, mint A malomnak nincsen köve… nem is találhattak volna!

A lazítás után kezdődhetett a sütés maga. Mindenki kapott egy-egy kisebb adag kőtestésztát, amit lehetett nyújtani, „kígyót” készíteni, majd sütőrúdra tenni, cukorban meghempergetni, megsütni, és végezetül a készítője nevével felcímkézni. Akinek mindez sikerült, annak a sátor bejáratánál felállított „iroda” Kürtőssütő kismester címre feljogosító oklevelet állított ki. „Folyamatosan tele volt a sátrunk. Száznál több gyermek és szüleik lépték át küszöbünk, és a visszajelzések azt bizonyítják, jól érezték magukat, hasznosnak találták munkánkat. Örvendtem annak is, hogy nem egy szülő mondta, azzal, hogy a fáradságos munkában részt vett, gyermekük biztosan jobban megbecsüli majd ezt az ételkülönlegességünket, s ha alkalomadtán megveteti magának, néhány falat után nem fogja unottan félretolni, hiszen eszébe jut, mennyit izzadt a sütő mellett, amíg elkészült egy hasonlóval” – mondotta Benedek Márta. A Bodvajosok munkája annyira elnyerte a művelődési központ munkatársainak tetszését, hogy arra kérték, kísérjék el őket a hétvégén Egerbe, s mutassák be ott is, miként éltetjük hagyományainkat.

Jó itt tanulni

A Benedek Elek Elemi Iskola padjait két összevont osztályba tömörítve tizenöten koptatják. Az előkészítősök, az elsősök és a negyedikesek Baló Mónika, a másodikosok és harmadikosok Kolcza Judit keze alatt pallérozódnak. Nincsenek sokan, de az iskola működése több évre biztosított, hiszen  óvodába többen, tizenhatan járnak, s a falura nem jellemző, hogy idő előtt elvinnék gyerekeiket máshova, csak mert az nagyobb, esetleg jobban felszerelt. Itthon is több van, mint a feltétlen szükséges. Az épület jó állapotban van, a tantermek nagyok, szárazak és jól szellőztethetőek, az udvar tágas, a fűtéshez szükséges fa beszerezve. A tüzelőre amúgy nem kellett költeniük, mert a közbirtokossági részük fedezi azt. A közeljövő feladatai közé tartozik, hogy a nemrég lebontott kint levő régi illemhely helyére még a tél beállta előtt fásszínt építsenek. Szükség van erre, mert az előírások szerint a pincében, a kazán mellett fát nem tárolhatnak.

Beszélgetésünk során óhatatlanul szóba kerül a közösségünk által joggal vitatott miniszteri rendelet, amely szerint az elemi iskolákban csakis román szaktanár oktathatja az állam nyelvét.

Kolcza Judit szerint a tanítók megalázva érzik magukat.

Nyugodt lelkiismerettel kijelentheti, a kisbaconi gyerekek román szókincse igenis bő, negyedikes korukra a mondatalkotás is megy, a baj akkor van, ha meg kell szólalniuk: attól tartanak, nem jó a kiejtésük, nem fogalmaznak elég pontosan és közérthetően, és ki fogják nevetni őket, ezért inkább hallgatnak. „Intézményesített formában nem lehet olyannyira tökéletesen megtanulni a román nyelvet, mint szeretnék egyesek. Ha nem tanulhatják úgy, mint idegen nyelv, ha nem hallanak román szót, nincs kivel gyakorolniuk, nem fogják megtanulni – nincs ahogy. Ezen szaktanár sem tud segíteni” – mondotta.

A Benedek Elek iskola másokikosai és harmadikosai

A fényképezés kedvéért betérünk a másodikos-harmadikosokhoz. Heten vannak, mosolygós, kedves gyerekek, látszik, otthon érzik magukat az iskola falai között.

Az új tiszteletes

Az egyházközség a télen kibúcsúzó Farkas Vilmos helyét pályázat útján Benedek Csongor fiatal lelkipásztorral töltötte be, akinek bemutatkozó szolgálatára június végén, beiktatására szeptember 8-án került sor. A fiatal tiszteletessel az iskolában találkozunk, ahol éppen az első val­lásórák megtartására készült.

Két óra múlva együtt megyünk át a parókiára. Az alig huszonhét éves tiszteletes nem titkolja, hogy útja elején van, minden új még neki. Nem ismeri ki magát az utcákon, nem tudja, melyik házat ki lakja, ki református, és ki nem, illetve mennyire veszik komolyan hitüket, de azt mondja, előbb-utóbb mindez nem lesz titok számára.

Célja, hogy meglátogassa híveit, szóba elegyedjék, kiismerje az embereket, hiszen hosszú távra tervez.

A Benedekek nagybaconi ágából származik. Nagyapja, a néhai Benedek Ferenc Nagybaconból került Gidófalvára, ő édesapja után már sepsiszentgyörgyinek számít. Családjukban egyetemet végzettet is csak elvétve találni, nemhogy lelkészt. Hogy mégis miért választotta ezt a pályát? Mert élete során olyanokkal találkozott, akikre példaként tudott tekinteni, s hatottak rá emberileg. Gyerekként a belvárosi egyházközséghez tartozott, Papp Attila konfirmálta, a Mikesben Bandi Zita tanárnő bátorította, hogy forduljon a lelkészi pálya felé, majd a református kollégium következett. Incze Zsolt esperes egyik csendesnapi felvetése, nevezetesen, hogy imádkozunk-e eleget, indította el mélyebb önvizsgálatra, mely végül megadta az utolsó lökést, hogy ezt a nemes és szép hivatást válassza.

Benedek Csongor

Kolozsváron a teológiai évek alatt elsősorban az egyháztörténelem és a bibliaismeret vonzotta, de amolyan igazi könyvmolyként mindent összeolvasott, amit jónak, hasznosnak vélt gyarapodása szempontjából. Csoporttársaival gyakran keresték fel a hajléktalanokat, kórházakat és öregotthonokat, s járták Cégét, Gyekét, Pujont és Feketelakot is, ahol a szórványmagyarság számára nyújtottak segítséget. Kétéves segédlelkészi szolgálatát Brassóban végezte, majd élt az első lehetőséggel, és elvállalta Kisbacont. Jónak elrontója nem lesz, azaz, ami eddig működött és a közösségnek hasznot hajtott, ahhoz csatlakozik, segíti, amellett a nőszövetségi és ifjúsági bibliaórák mellett gyülekezeti órákat is tartana. A falusi életet nem ismeri, mindössze annyit tud róla, amennyit gyerekként nagyapjánál Gidófalván látott, de ez nemhogy nem rettenti el, hanem kitartásra sarkallja.

Kisbacon íze

Miközben az aktuális kérdéseket kutattuk, megütötte fülünket, hogy június közepén Kisbaconban járt Borbás Marcsi és a Gasztroangyal csapata, hogy a falu méltán híres reszelt levesét elkészítsék, szóljanak szülöttjéről, Benedek Elekről, a szépséges tájról, Bodvajról és a hely értékeiről. Nem kellett csalódniuk: végig járták a kenyér útját, a kenyértészta maradékából csemegének tejfölös lepényt sütöttek, emlékeket, embereket idéztek meg, szóltak a szokásokról, bevett fogásokról, s közben elkészült a nem túl bonyolult reszeltes leves. Valamikor a cséplés része volt: a fárasztó munka után  jól esett a laktató és finom leves. Olyannyira jellegzetes étele volt a kisbaconiaknak, hogy mintegy ragadványnévként reszelteseknek is nevezték őket.

Benedek Márta édesanyja, Mártika néni keresztanyjától, a három hét híján száz évet élt Keresztes Sámuelnétől tanult recept alapján főzött. Hogy miként, kiderül majd a Gasztróangyal október 27-i adásából. Addig is itt a recept!

Zsírban vagy olajban murkot dinsztelünk, mikor szép színe lesz, zellert, petrezselymet és apróra vágott hagymát adunk hozzá, feltöltjük vízzel, majd amikor szinte készre főtt, beletesszük a reszelt tésztát. A tésztához nem kell más, mint tojás és liszt, amit jó keményre gyúrunk, s lehetőleg még a főzés előtti este készítjük, hogy kicsit megszikkadjon. Jó étvágyat!