Egy gitárral kísérve jól szólt, de sehogy sem tudtuk rendesen hangszerelni. Ahogy a többi zenész elkezdte kitölteni a vázat, túl zavarossá vált, elnyomták egymást a hangszerek, sehogy sem akart olyanra alakulni, hogy mindenki tetszését elnyerje. Próbáltuk különböző stílusokban feldolgozni, az alapot is átírtuk, de semmi eredmény. Komoly kínlódások után, az egyik próbán elhangzott a nagy igazság: az a baj ezzel a dallal, hogy nincs egy standard változat, amihez hasonlítani lehetne, ami támpont lehetne a kalandozásokban, mint a feldolgozások esetében az eredeti változat. Tehát valójában a lehetőségek végtelen tárháza, a szabadság teszi lehetetlenné a vállalkozást...

Csalódott lettem. Mi értelme hosszú órákat eltölteni valamivel, ha végül nem születik belőle semmilyen eredmény? De hát jól érzem magam a próbákon, jó emberek a társaim, a zene akkor is öröm, ha sehonnan sehová nem vezet. Biztos, hogy megéri ezt hosszú távon művelni? Annyi egyéb dolga lenne az embernek, fontos teendők, amiket hónapok óta tologat maga előtt, mert egyszerűen nincsen rájuk idő... Végül is minden héten csak egyszer van próba. Igen, de holnapután foci, aztán színház, másnap vendégeket várunk, és végre nagyiékkal is találkozni kellene. De miért épp erről mondjunk le? Talán inkább néptáncra kellene járni, mióta készülünk erre is. Majd egyszer azt is beiktatjuk valahová, de most még nem, mert nyakunkon a hideg, és még hol állunk a ház körüli őszi munkálatokkal? Le kell szedni az almát, felvágatni a tűzifát, rendbe tenni a nyílászárókat. Melyik is a legfontosabb? Szigetelni is jó lenne, de jelenleg nincsen rá pénz. És jó lenne vásárolni egy új fűtőtestet, a téli gumikról nem is beszélve. Ehhez pénz kell, de hogyan lehetne pluszmunkát bevállalni, amikor nincs egy szabad délutánja az embernek, mert ott a zenekar, a foci, és rengeteg abbahagyott teendő? Jut eszembe, hogy a szőlőlugas helye még mindig ott tátong az udvar szélén, mert a hegesztésnél elakadtunk, és közben a cement is megkötött már a nedves időben. És megígértem azt a két dolgozatot is, aztán ott az elmaradt munkám az egyetemnek. Szinte örülök, amikor halaszthatatlan feladatot kapok, amikor egyértelművé válik, hogy éppen mi a legfontosabb teendő...

És mindezek mellett reggel dönteni kell arról, hogy milyen legyen a kávé, mit olvasunk végig az újságból, begyújtsunk-e a kazánba, vagy még ne. És ha kimegyünk a városba, mit vegyünk fel, és ha épp szárad valamelyik alapruhánk, akkor milyen kombináció legyen? Hogy vágassuk-e le a hajunkat vagy még nem, mit nyissunk meg, ha végigpörgetjük a Facebookot?

Milyen jó, hogy az élet úgy zajlik, ahogy mi akarjuk, hogy nem mások döntenek helyettünk, hogy szabadok vagyunk, de vajon öröm vagy teher számunkra ez a sok döntési lehetőség és kényszer? És ha végre döntünk, vajon megkönnyebbülünk-e, vagy továbbra is bizonytalanok maradunk?

És mi van, ha csalódunk a döntésünkben? Ha már focizunk, zenélünk, kosarazunk, táncolunk, színházba megyünk, akkor érje meg ezt tenni. Ha már belefutunk egy szövegbe, nehogy kiderüljön, hogy valami marhaságot olvastunk egy órán keresztül. Ha ennyi lemondás, idő, pénz, fáradtság az ára, akkor az olyan legyen, mert különben... Döntésekből és választásokból áll az életünk, és minél nagyobb az igényszintünk, annál nehezebben teljesülnek a vágyaink. Vajon van-e elég biztos támpontunk a lehetőségek tengerében?

Írtam egyszer egy dalt a szabadságról. Vidám hangulatú, könnyed dalocska volt, hisz ez az egyik legpozitívabb előjelű fogalom, amit ismerünk.