Egy fröccs kéne, amolyan Krúdy-féle fröccs ebben a felfőtt Budapestben, egy fröccsöt adjatok, megsegít az Isten, ti is szomjan haltok — idézzek az egykori pesti humorból, és újból a koldusok rovására. Megsegít az Isten, merészelem remélni déli tizenkettőkor, amikor már lejártam az ügyeimet, három deci badacsonyi, ezt szerettem volna nagy betűkkel írni, mert három deci badacsonyi, az még ebben a riadt magyari világban is erős valuta ám, ahhoz kevés szódavizet, mert itt bodoki borvíz nincs.
Ide jártunk egykor, ebbe a kocsmába 1990-ben Esti Hírlap-os jó kollégámmal, Kenéz Ferenccel, most is megvan a kocsma, de közli hűvösen a kocsmáros hölgy, hogy csak kannás bor van, palackos nincs. Na már most, ez a kannás bor azt jelenti, hogy szőlőt nem látott, az az alapanyag hiányzik belőle, szalmazsákból, ilyesmiből készítik azok számára, akiknek nem telik többre. Na, azt én nem iszom, kifordulok, mennék tovább, de látványban van részem, amolyan helybeli élményben. Akkoriban, amikor Kenézzel bulvárlapot (is) készítettünk, nem volt ennyi a színes bőrű. Hogy is mondjam, szóval, tömény cigány a Népszínház utca, ne kerülgessem a lényeget. Akkor még nem volt… ennyire.
A Blaha Lujza tértől harminc méterre vagyok, ezt azért mondom, hogy a nyájas erdélyi olvasó tudja, ez belváros ám. És minden második ember kínai.
Hol is vagyok? Az egykori Nemzeti Színház helyétől, a lerobbantástól negyvennégy évre, térben egy átkiáltásnyira — és akkor belém szökött a félelem: nem merek továbbmenni. Nekem eme nyáron mindkét szememet operálták, eltüntették a szürke hályogot, és most úgy látok, akár húszéves koromban.
Teljesen tisztán látom, ami itt van. Két koszos, bronzolt oroszlán egy kocsma előtt, a nyájas olvasó bizonyára rájön, hogy ez mit jelent: a két koszos műanyag dög ott van minden kínai kocsma előtt. Abból pedig igen-igen sok van Magyarországon. Mondhatni, rengeteg. Mondhatni idegen szóval, hogy ez már hungarikum itt. Hadd idézzek mostani félkegyelmű miniszterelnökünk Kínában tett nyilatkozatából; kínomban írom a nevét is, legyen az átkaink mellett felejthetetlen Gyurcsány Ferenc. Hogy azt mondja Pekingben vagy három évvel ezelőtt: Magyarország kapocs, híd akar lenni Kína és Európa között.
Hát akar a nyavalya! Illetve: lennénk mi híd, de hát nem mennek át! Itt maradnak. Állok az általában üres kínai izé előtt, nézem a cégtáblát, és szinte megáll bennem a verő:
KÍNAI NEGYED
I. OSZTÁLYÚ
VENDÉGLŐ
Hát sok mindent megér az ember hajason, ha meg nem hal idejében. Ám ilyent még én sem láttam emitt, a Balkán alá süllyedt Budapesten: Kínai negyed. Ez azt jelenti, hogy ez kínai városrész, ez kínai kerület.
Nem magyarázom, ez így is érthető. Tehát már van kínai negyed is, nem csak kínai hamisított áruözön, nem csak mérgező gyermekjátékok halmaza. Van ám kínai negyedünk is. Egy idős hölgyet találok a sok barna bőrű között, szőke, magyar. Kérdezem, mit tetszik szólni ehhez? Mondja, hogy ez kínai vendéglő. Mondom, azt hogyan értsük, hogy ,,kínai negyed"? Néz szegénykém, látja rajtam, azt hiszem, mit gondolok a Népszínház utcában. Mondja: Higgye el, uram, az lesz a másik, a harmadik kerület is, mind, kínai negyed.
Elköszönök. Kenéznek kiáltanám: Feri, akkor még nem volt...! Akkor még nem ilyen volt ez az utca! Még nem...
A vak is látja, mi van s mi készül itt, híd helyett. Mert ezt a folyamatot, amit ez a szemtelen népség belékormányoz a magyar sorstragédiába, visszacsinálni nem lehet már. Vagy — nehezen.
Világosan látom, hályogmentesen, de hályog nélkül vagy azzal is tudtuk, mire megy a játék. Van Újlipótvárosunk, kínai negyedünk, csak nemzeti önérzetünk nincs. Nincs és nincs.
És immár köpik Európa is a mi híd voltunkra, s más is, ki halad.
Kínai negyed.
