A tavaly beszélgettem a Kör elnökével, Ferencz Vilmossal, elmondta, készülnek a kerek évfordulóra; abban maradtunk, ha addig nem, ott találkozunk. Ember tervez, Isten végez, júliusban hirtelen és váratlan meghalt Vilmos. Frigyesy Ágnes lett az elnök, aki folytatta az ünnep szervezését és a műsort levezényelte. De   hogyan lehet gyászolni és ünnepelni egyszerre? Úgy, ahogy ezen az esten történt. Tudta, az ismerős művészek közül kit hívjon meg. Érkezett a világot járt Kegye János, Pavarotti mellett is fellépő pánsípművész, Dévai Nagy Kamilla Liszt-díjas énekművész, Kocsis István drámaíró, Zoltáni Zsolt, Osztováta Együttes,  Petrás Mária Magyar Örökség-díjas népdalénekes, keramikus, vitéz Vásárhelyi-Prodán Miklós nótaénekes, Kóka  Rozália  Magyar Örökség-díjas  mesemondó, népdalénekes, Óss Enikő színművész, a Los Angelesi Thália stúdió egykori alapítója, és folytathatnám.

Akik a temetésen nem vettek részt a művészek közül, búcsúszámmal indítottak az évfordulón.

Egyperces néma felállás. Jelen volt az elhunyt lánya, anyja és testvére, úgy tűnt, mintha Vili is ott lett volna. Lánya szövegét az elnöknő olvasta fel: „Minket kilencévesen vitt először Erdélybe… Fontosnak tartotta, hogy mindenkivel megismertesse Erdély és Székelyföld hiteles történelmét… szerette, amit csinált… ha tehette, bárkinek segített, nemre, korra, vallásra tekintet nélkül.” Nobel-békedíjat érdemelne – tette hozzá Kocsis István, aki úgyszintén az indulók között volt. Akkor fiatalnak számított, most még inkább, a lelke fiatal, haja színe sem változik, a kopaszodás is paraszthajszálnyi, leállt. Ötéves koráig a haja hófehér volt, akkor megbarnult. Úgy látom, élete első öt évében végleg kiőszülte magát. A művészek és a művészet ereje!  Aprószentekkel érték el, hogy az élet-halál  kérdé

sét a világ természetes  megjelenési formájának érezzük.  A  gyászhangulat  elszállt, mintha ott sem lett volna.  Esment és  esment a kezükbe  vették a mikrofont. Varázsoltak. A csodás D. N. Kamilla és a többiek. Amikor azt hittük, csúcsra értünk, kiderült,  az eksztázis tartósabb.  A  magyarságért  mindhalálig, ne csüggedj, ne pusztulj bele, legyen meg a te akaratod, Erdélyország az én hazám, itthon vagyunk és magyarok vagyunk, –  ilyen  és ehhez hasonlókban fürösztötték a lelkünk,  szívünkre hullott az Isten vére. Wass Albert is velünk volt, végére értünk a patkányok honfoglalásának, és  libabőröző  történeteink hangzottak el. Megzenésítve és mesékben. „Édesanyám, hajja-e?” És  amikor  az emberét elhurcolt asszony  meglépett az ősz  szakállú valaki  láttán: „Erzsike, nem ismersz meg, én vagyok”.

Ha a Székely Kör semmit nem csinált volna születése óta, ez az évfordulós ünnep  akkor is megért egy harmincéves misét, sajnálom, hogy az unokáim nem érezték a katarzist. A Lelki otthonteremtés című  könyvben olvashatunk a Kör első éveiről. Nekem megvolt a könyv, Domokos Jenő, elmenni  készülő elnök adta, az biztos, mérgelődöm, hol lehet. Petrás Mária és a leánya, a csángók – ha valakik tudnak  szépen énekelni, ők  biztos. Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, csak egyik szebb, mint a másik. Utánuk,  velük  együtt  énekeltük a himnuszunkat.

Hazafelé  addig  monyókoltunk, a járdán levő két üres  asztal  egyikét elfoglalták az orrunk előtt. Bort csak üveggel szolgáltak fel, pohárban nem. Négyen négyfélét kedvelünk. Kocsis Istvánt bíztuk meg, válasszon egyet.

Olyan mélyen  merült  az étlapba,  hogy a „szomjan halok”- ra  tért magához: „ez az egyetlen jó bor” – tett pontot a kétségeinkre, szakértői meggyőződéssel. Pont az nem volt raktáron, mi több, csak egyfajtából állt a kínálat  –  okafogyottá  vált hát, hogy ki mit szeretne. Megittuk, amit kaptunk, s reggel nem fájt a fejünk.

Folyik a lélektoborzás, vagyunk  még  mi, tettestársak. Nem cserélnénk senkivel.