Aztán így folytatta: menedékkérőkkel már az elején tisztázzuk kötelességeiket, olyan dokumentumot írnak alá, amely kötelezi őket, hogy országaink szabályait tiszteletben tartsák. A megállapodás megsértése esetén gyorsított ütemben ítélik el őket, és olyan büntetéseket kapnak, mint a helyiek. A büntetés letöltése után visszatoloncoljuk a származási országukba, feltéve, ha nem halálbüntetésről van szó. Ezen kívül – tette hozzá – „az országainkba történő beilleszkedésükért pénzügyi támogatást kapnak ugyan, de azt két éven belül teljes mértékben meg kell téríteniük”. Ellenkező esetben a tulajdonukat elkobozzák, őket meg kiutasítják. E drákói intézkedések elriasztják az anyagi okokból odakívánkozókat, hiszen senkinek sem akaródzik ilyen szabályokat elfogadni. Gheit úr ironikusan hozzátette, hogy Nyugat-Európa vezetőit nem ártana Dohába, Katarba vagy Szaúd-Arábiába küldeni menedékkérő státuszban, hogy saját bőrükön tapasztalják mindezt. Akkor felébrednének utópikus szunyáikból. Az interjú egy példa a sok közül arra, hogy a „harmadik világ” vezetői palira veszik a kontraszelektált – a fősodor média szájától rettegő –  atlanti politikai elitet.

Az Arab Liga elnöke mindazonáltal nem adott kimerítő magyarázatot, hogy országaikban miért jelentéktelen a migránsok száma, ugyanis nem tért ki arra, hogy az arab országok, de a muszlimok között is évszázados ellentétek feszülnek. Ám másokhoz hasonlóan ő is megelégedéssel szemlélte, hogy a nyugat-európai országokat – a sznob médiájuk becsmérelte „gonosz gyarmatosítókat” – a beáramló muszlimok lassan a saját képükre alakítják. Azaz „kulturálisan” gyarmatosítják. Ez annál is könnyebb, mert Nyugat már átment egy előzetes hollywoodi agymosáson, és a lakosság tetemes része egy virtuális térben lebeg. Bizonytalan, öngyűlölő, és a fogyasztói társadalom következményeként: önkényeztető. Arra kevesen vesztegetnek szót, hogy például Katar a 2022-es világbajnokságra – a nyomort feledtető cirkuszra – készülve külföldi munkavállalókat zsákmányol ki. Arra még kevesebbet, hogy a multinacionális vállalatok és a velük lepaktáló helyi vezetők hogyan szívják el még a levegőt is az Európáról álmodozó és az itteni adóbefizető „középosztály” pénzére ácsingózó szerencsétlen embertársaink elől.

Ahmed Aboul Gheit úr cinikus, de önérzetes válasza egy körmös lecke lehetne  Európa számára, amelyet részben az önmaga okozta migrációs válság dönget. Ha a józan ész elemi törvényeihez ragaszkodna a ’68-as módin szocializálódott atlanti elit, akkor nem kellene fölöslegesen vitatkozni a fátyol köztéri viseléséről, a vágóhídi rituális mészárlásokról, a dzsihádot terjesztő prédikációk miatt, és eltűrni az iszlám hagyományra jellemző minden szokást, egészen az őket zavaró keresztény jelképek eltüntetéséig.

A Szajna, a Temze vagy a Spree partján a fenti kérdésre általában az a válasz, hogy „Ön összetéveszti a bevándorlót a muzulmán vallású másodgenerációs franciával, angollal, némettel.” (És akkor még jól jártunk, mert megúsztuk a lenácizást, a rasszistázást, horthystázást azoktól, akik szerint Kossuth is horthysta volt.) Ezzel „el is van felejtve”, hogy a másodgenerációsok olyan bevándorlók utódai, akik túlnyomó részének esze ágában sincs integrálódni oda, ahol szüleiknek munkaalkalmat és – a kelet-közép-európainál általában magasabb – jövedelmet nyújtottak.

A balliberális bohém burzsoázia egy része divatból, igazodásból, más része meggyőződésből, de szellemi sznobságból azt erőlteti, hogy országa multikulturális flóra és fauna legyen, ahol viszont ő védett szobanövényként nem találkozik a tanyasi dúvaddal, azt csak a tévében látja.

A bohém burzsoázia szómágusai az országukba illegálisan beszököttet „papírnélkülinek” (undocumented, sans-papiers) nevezi, imigyen valamitől való megfosztottságát, és nem a törvénytelen, erőszakos cselekedetét emeli ki. (Aki törvényesen jönne, az még pórul járhat: a törvényes út a balekség szinonimája Európa-szerte.) Úgy mutatták be évtizedeken keresztül a sztárlapokban és tévéműsorokban a munkanélküli-segélyre ácsingózót, mint a szenvedő emberiség jelképét, mint krisztusi figurát, aki eljött megváltani Amerikát, Kanadát és Európát a májfoltos fehér ember bűneitől. Már a múlt század nyolcvanas éveiben a velük szemben fellépő, a demokratikus közösséget védő rendőrséget fasiszta kommandónak titulálták. A francia balliberális sznob újságírók, filmszínészek számára a beszökő afrikai lett a deportálásra ítélt új zsidó, míg maguk a Jó Lovagjainak szere­pében tetszelegtek, akik küzdenek a kiszabadításukért. Se szeri se száma a leleplezett, de a feledés homályában kuksoló trükkjeiknek, amelyről könyvet lehetne írni.

A botrány igazából az, hogy nem is akarták az integrálódás valamely fokozatára biztatni a kerítésen átszökőket, miközben ugyanolyan franciának, németnek vagy angolnak tekintették őket, mint azokat, akiknek van némi fogalmuk a saját – hivatalosan megtagadott – történelmi múltjukról, irodalmukról, keresztény hagyományaikról.

Az afrikai fiatalok a muszlimok sikerein felbuzdulva az eldorádónak vélt Európába igyekeznek, hiszen van fogalmuk a nagylelkű európai segélyezési rendszerről és vezetőik határozatlanságáról, kétszínűségéről. Egy példa: Franciaország egy százalékát adja a világ népességének, négy százalékát a gazdaságának, ellenben 15 százalékát a világ szociális segélyezésének. Azt is tudják, hogy ha bekerülnek a határ mögé, képtelenség őket visszatuszkolni. A politikusok és a fősodor média szándékosan nem tesz különbséget az elenyésző számú politikai menekült és a gazdasági migráns között. Hallgatnak arról, hogy a beérkezők etnikai társaikhoz csatlakoznak, és nem a befogadó ország többségét adó, és civilizációs irányultságot mutató állampolgáraihoz. Ezért sokan – így Douglas Murray is a Le Figaro augusztus 30-i számában adott interjújában –, Olaszország migráns politikáját olyan teszthez hasonlítják, amelyen remélhetőleg megbicsaklik a balliberális kordé kereke.

Az európai uniós választásokon e sznobok képviselőit kell hazaküldeni a hálószobájukba, hogy önmaguknak álmodják tovább sterilizált jövőjüket.

S.  KIRÁLY  BÉLA