Egyértelmű az is, hogy a teljes kár megtérítését sem lehet kizárólag a kormánytól várni, pillanatnyi pénzügyi mentőövről lévén szó. Azt viszont már teljes joggal elvárhatták a károsultak, hogy az egyébként nem túl jelentős juttatást – az 50 százaléknál nagyobb mértékben sérült háztartások tulajdonosai tízezer lej, az ennél kisebb arányban károsultak ötezer lej segélyben részesülnek, illetve 25 ezer lejt utalnak azoknak, akik családtagot veszítettek el – legalább valahol igazságosan osszák el. Már csak abból kifolyólag is, hogy a katasztrófa idején maga a kormányfő, Viorica Dăncilă ígérte: az elszenvedett kár lesz az irányadó a segélyek odaítélésében, és senkit sem hagynak ki.
A miniszterelnöki szavak, ahogy sejteni lehetett, gyorsan elszálltak, a valóság pedig ismét keserves ébredést hozott: csak Háromszéken a súlyos károkat elszenvedők kevesebb mint egyharmada kapott vagy kap támogatás. A szociális ügyek minisztériumában ugyanis valaki úgy gondolta, nehogy az ár által megnyomorított emberek visszaéljenek az állam nagylelkűségével, és végül annak jusson, aki nem is érdemli meg azt. Ahogyan ezt az elvet végül gyakorlatba ültették, az egyenesen a kafkai világhoz tartozik. Előbb volt az egymás sarkát taposó, ugyanazt az ankétot többször elvégző, esetenként egészen máshonnan érkező hivatalnokok, süketek párbeszéde és egymás munkájának felülbírálása a különböző helyi kormányintézmények között, aztán a végeredmény kihirdetése: csak az kap támogatást, aki szociális segélyből vagy szavatolt minimálnyugdíjból él, mert ugye az áradások közvetve, de még közelebb sodorták őket a társadalmi kirekesztettséghez. Az, hogy Márkosréten, Kökösbácsteleken és Kézdiszentkatolnán több tucat dolgozó, gazdálkodó és tisztességesen adózó család élete munkájának gyümölcsét veszítette el pár perc alatt, s így talán némi, a kárhoz mérten aprópénzt kaphatnának, az államot egyáltalán nem hatja meg. Sőt, amint azt Sebastian Cucu prefektus pénteken megerősítette: a segélycsapot a júliusi döntéssel teljesen elzárták, Bukarest nem számol semmilyen további támogatással.

Akár a színét, akár a fonákját néznénk az egész történetnek, pár konzekvencia idekívánkozik: a kormány gyorssegélye szemkiszúrásként értékelhető – összehasonlítva például a hétvégén népszavazásra kidobandó összeggel –, az odaítélés módjával pedig ismét a becsületes embereken próbálnak spórolni, közvetett módon a semmittevést ösztönözve. Az intézmények közötti maszatolások után pedig feltevődik a kérdés: mire való a prefektúra, amely elviekben a minisztériumok helyi képviseleteinek is egyfajta felügyeleti szerve kellene hogy legyen, és amelyet ez alkalommal még tájékoztatásra sem méltattak?