A különös ötlet ugyanis az volt: a konstancai Kaszinóban idén nyáron, turistaszezon teljében, a nagy egyesülést bemutató kiállítást rendezzenek be. A tárlat (román szemmel nézvést) nagyon jóra sikerülhetett, hiszen egyfolytában tele volt az épület látogatókkal. Fura módon azonban a legtöbb nézelődő nem a pannók előtt álldogált, azok tartalmát böngészve, nem is a folyamatosan ismétlődő, korabeli híradókból összevágott rövidfilmet nézegette elmélyülten a hatalmas kivetítőn, hanem az épületbelsőt fényképezte. Ilyent látni ugyanis nem mindennap adatik meg az embernek. Ilyent... Nos, igen, ilyen romhalmazt, ahová felelőtlenség az embereket minimum munkavédelmi sisak nélkül beengedni. Az épület kívülről csak elhagyatottnak néz ki – belülről azonban kitűnően jellemzi Románia elmúlt közel harminc esztendejét.

Aki nem egy kommunizmussal megátkozott országban élte le élete egy részét, annak hihetetlen a Kaszinó egész története. Valamikor a 19. század vége felé, az akkori mondén divatot követve, Konstancán is előadó- és játékterem építéséről döntöttek. Kisebb faépületből kettő is volt a mostani előtt, de a nagy kikötővárosi ambíciókat dédelgető Konstanca többre vágyott: olyan kaszinóra, amilyennek csodájára járnak szerte a nagyvilágból. Ezért a város – akkor épp liberális – vezetése olyan építészt bízott meg a tervezéssel, aki Párizs legjobb iskoláit járta ki, és a kortárs építészeti stílusok követője volt: a román anyától, svájci apától származó Daniel Renard-t. Az ő tervei alapján fogtak hozzá az építéshez 1903-ban, azonban az időközben konzervatív vezetőségűvé lett város elöljárósága menesztette Renard-t, bizonyos Petre Antones­cura bízva az épp csak alapot kapott épület áttervezését és felépítését. Két év múlva ismét a liberálisok kerültek hatalomra, visszahívták Renard-t, és az általa eredetileg art nouveau stílusban készült tervek alapján készült el végül a Kaszinó 1910-ben. További sorsa hasonlatos a többi korabeli kulturális rendeltetésű épületével: a kommunisták hatalomra kerüléséig különféle előadások tartására is, de elsősorban kaszinóként működött, aztán a szakszervezetek művelődési házává vedlett át, mígnem 1960-ban az országos turisztikai vállalat tulajdonába került. Mely nem sok figyelmet és pénzt fordított fenntartására, így az akkorra már rég a város szimbólumává vált épület szép lassan tönkrement. Utolsó helyreállítására  1986-ban került sor, a forradalom után azonban a helyi önkormányzati tulajdonba került Kaszinóval nem tudott mit kezdeni a városvezetés, állaga ismételten leromlott. 2007-ben egy világszerte több kaszinót működtető cégnek adta bérbe Konstanca az épületet, a Queen Investments azonban visszamondta a szerződést, látván, mekkora összeget kellene befektetnie az újjáépítésbe.

A Kaszinó kálváriája ekkor kezdődött. A városnak sosem volt elég pénze a restaurálásra, az egymást sűrűn váltó turisztikai miniszterek pedig állandóan csak ígérgettek. Végül valamelyik, azóta sokszorosan átnevezett tárca vette tulajdonába, 2015-ben elkészültek a felújítási tervek, kiírták a licitet – és ismét a szokásos: a versenytárgyaláson vesztes cég fellebbez, új kiírás, újabb fellebbezés, és így tovább.

Eközben az épület állaga egyre csak romlott. Pár éve a Sony egyik termékének reklámfilmjét ott forgatta, akkor még – a mostanihoz képest – elfogadható állapotban volt a Kaszinó. Azóta az enyészet oly mértékben lett úrrá rajta, hogy azt leírni nehéz: festett üvegű ajtói-ablakai betörve, a falfestmények tenyérnyi darabokban hámlanak, a beázások pedig az épület struktúráját rongálják. A termek sarkaiban állagfelmérési céllal végzett fúrások a galambok búvóhelyeivé váltak, de az üveggyöngyös hatalmas csillárokra is fészket raktak: ők otthon érzik magukat benn, és ezt éreztetik is állandó jelenlétükkel, legfőképp penetráns ürülékszagukkal.

Nos, ebben a környezetben tessék elképzelni a románság legfontosabb ünnepének tiszteletére berendezett kiállítást. Nem kell sok képzelőerő ráérezni a hatalmas ellentmondásra, amit a tér és a téma összeboronálása ad. És nem igényel különösebb gondolattársítási képességet a kiállítás üzenetének értelmezése sem: lássátok, emberek, így óvtuk-vigyáztuk az épített örökségünket, száz esztendő múltán ez és ilyen a mi büszkeségünk.