Farkas Réka
Egy időben azzal, hogy Viorica Dăncilă miniszterelnök Strasbourgban meghirdette az Európai Uniótól való „függetlenedési” harcot, a négy legerősebb nyugat-romániai város polgármestere létrehozott egy szövetséget, amelynek célja függetlenedni Bukaresttől. Elegük van abból, hogy minden fejlesztéshez a fővárostól kell várniuk a pénzeket, jóváhagyásokat, összefogtak hát, és abban bíznak, az uniós támogatásokkal gyorsabban, eredményesebben építhetik ki a térség infrastruktúráját.
A nyugati négyes: Kolozsvár, Nagyvárad, Arad és Temesvár elöljárói nem várnak többet arra, hogy valami megvalósuljon a kormány örökké változó és állandóan halogatott infrastrukturális álmaiból, úgy döntöttek, önállóan és közvetlenül pályáznak Brüsszelbe autópálya, gyorsvasút, utak építésére, hisz köztudott, hogy az EU előszeretettel támogatja a regionális projekteket. Felrúgják az eddigi agyonközpontosított gyakorlatot és lépnek.
Románia harminc éve halogatja a valós decentralizációt, az észszerű regionalizálást. Uniós nyomásra létrehozták a fejlesztési régiókat, ám nagyon vigyáztak, hogy a történelmi hagyományoknak a nyoma is alig fellelhető legyen bennük, összebiggyesztettek megyéket, amelyeknek semmi közük egymáshoz, és látszik az eredmény: harmonikus fejlődés helyett (az erősebbek maguk után húzzák a gyengébbeket) hatalmas szakadékok keletkeztek, a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek. És mindeközben Bukarest lefölözött mindent, amit lehetett, oda irányította a pénzeket, ahová kedve tartotta, s az éppen hatalmon levők érdekei kívánták, visszavetette a szebb reményű térségek haladását is. De lám, ideig-óráig megtehette, a végtelenségig azonban nem, összenő, ami összetartozik.
A négy nyugat-romániai polgármester egyfajta példával is kíván szolgálni, felhívásukban is megjegyzik, hasonlóképpen tehetnének a moldvai, olténiai, dobrudzsai város- és megyevezetők. Lépésüknek egyelőre csekély visszhangja volt, az elmúlt héten minden a referendumról, illetve a nagyobbik kormánypárt strasbourgi „sikeréről” szólt, alig néhány fanyalgó csapott le a témára, egyesek önzéssel vádolják a „gazdagokat”, mások egyenesen elszakadást vizionálnak.
Nagyon kevesen mérték fel, hogy történelmi jelentőségű lehet a nyugati négyes létrehozatala, és ha más térségek is merik követni példájukat, végre elindulhat egy észszerű fejlődés, fejlesztés. Talán, ha sikeres lesz a négy nyugati város összefogása, a mostani aggódók, fanyalgók is rájönnek, ez a járható út, ha hagyják önállóan cselekedni a történelmi régiókat, előbbre lép az egész ország. Talán azt is felmérik, hogy az ilyen alulról jött kezdeményezésekből kiépült autonómia – lett légyen az akár Székelyföldé – nem ördögtől való, hogy szükség van a változásra, mert a Bukarestbe központosított hatalom megmutatta már, mire képes.
