Az 1980-as évek Romániájában folyó féktelen terrorról kellő hitellel és alapossággal való tudósítás céljával 1983. május 20-án létrejött Erdélyi Magyar Hírügynökség (Hungarian Press of Transylvania), az erdélyi magyarság nem hivatalos hírirodája egyetlen dátumhoz kötött jelentését közöljük mai História rovatunkban. Szőcs Géza költő 1985. október 10-én üzenetet intézett az október 15-én Budapesten megrendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Kulturális Fórumon részt vevő művészekhez. A szöveget teljes terjedelemben közöljük (1985/80-as jelentés).
Kedves Barátaim!
Mint romániai magyar író különleges helyzetben vagyok több tekintetben is. 1982 és 1985 között többször fogalmaztam meg véleményemet a kisebbségi és az emberi jogok romániai értelmezéséről. Némely javaslatom radikálisabb volt, mások kevésbé; volt, amikor a nemzetközi jog terminusaiban fogalmaztam meg indítványaimat, és nagy tekintélyű nemzetközi szervekhez intéztem őket, máskor versben írtam meg ugyanezt, s az egyének lelkiismeretére, történelmi tudatára és erkölcsi érzékére akartam hatni. Elkötelezettje vagyok egy olyan nemzetköziségnek, amely számára a kisebbségek nem gyötrő gondot jelentenek, hanem ígéretes lehetőséget.
Az erdélyi magyarság mártírkomplexusban szenved, vértanúkra van szüksége. 1982 telén, amikor fél lábbal a koporsóban voltam, hallatlanul népszerű embernek számítottam. Amikor azonban kiderült, hogy túléltem a dolgot, sőt, még szabadlábon is vagyok, az emberek elfordultak tőlem. Az egész ugyanis sehogyan sem illett bele a világképükbe. Elsősorban szegényebbek lettek egy mártírral, mítosszal, egy legendával. Ez a frusztrációs összetevő. Másodszor pedig: lehetetlenné vált számukra az önfelmentésnek az a lelki rituáléja, aminek szerkezete a következő: aki ebben az országban pofázik, azt egykettőre felakasztják. Ezért lehetetlen bármit is tenni, bármilyen önálló véleményt is megfogalmazni, ráadásul úgysem érünk el azzal semmit, ha beszélünk. Csak azt, hogy likvidálnak. Miután viszont mi, az Ellenpontok három szerkesztője bilincs nélkül sétálgattunk az utcán, ez az imént vázolt önigazolás, önfelmentés tarthatatlanná vált. Sokáig azt képzeltem, hogy az ellenem ebben az időben feltámadó gyűlölet tudatlanságból és kincstári propagandából táplálkozik, és úgy hittem: ha idővel nyilvánvalóvá lesz a rágalmak hamis volta, még azok a pályatársaim is szívükbe fogadnak majd, akiknek szája nevem említésekor leginkább habos mostanában. Csak sokára jöttem rá, hogy ezeket az embereket az elé a választás elé állították: vagy saját, elrontott, prostituált életüket és önmagukat kell szembeköpniük – vagy pedig felém kell köpködniük, a hátam mögött. És persze ezúttal is azt választották, ami könnyebb volt.
Mégis, az írónak továbbra is írnia kell – még a legfeszültebb társadalmi vákuumban is. Írnia kell akkor is, ha már papírja sincs (a sorozatos házkutatások után már nem maradt papír a háznál), még akkor is, ha naponta nyolc-tíz órát tölt a vallatószobában, ahol boldog cinizmussal olvassák fel neki legszemélyesebb leveleit. Akkor is, ha elvesztette állását, barátait, s már nem is publikálhat, akkor, ha egy percre sem lehet soha egyedül, mert mindig és mindenhol figyelik. Ebben a mesterséges vákuumban nincs soha egyedül. De éppen azért, mert a vákuum mesterséges, tudnia kell, a nemzet valódi – spirituális – régióiba nem tud behatolni. Nincs tehát más lehetősége: írnia kell.
Minden ambícióm és elképzelésem egy olyan magyar kultúra, egy olyan nemzeti öntudat lehetősége és minősége felé tapogatózott, amely öntudat egyesítené – amelynek egyesítenie kellene – lélekben a magyarokat akkor is, ha Magyarországot tizenhat más állam között felosztanák. A határok és állami alakulatok változhatnak és változnak is, de a haza tudata megmarad – meg kell maradnia, hiszen a haza más és több, mint adminisztratív egység és adminisztratív hatáskör. A zsidóknak akkor is volt hazájuk több ezer éven át, amikor országuk még nem (és már nem) – s azt, hogy ma országuk is van, csak a haza több ezer éves gondolata tette lehetővé. A lengyelek is megmaradtak lengyel nemzetként akkor is, amikor Lengyelország nem is létezett. Nem azt mondom, hogy mindegy, fölosztanak-e, hogy van-e ország, ez csak másodlagos kérdés ahhoz képest: mekkora és milyen gazdag a haza azok tudatában, akik hordozzák és alkotják. Ez jelenti a haza fogalmának eszme-voltát; márpedig az eszmének nem lehet megváltoztatni a határait, nem vehető el és nem osztható fel. A haza, a „haza a magasban” és 38 betűs lelke megmaradnak mindig – meg kell maradniuk egészben; elfoglalni a hazát nem lehet, de föladni igen. E tekintetben fontos az író szerepe: hogy ezt a föladást megakadályozza. Kötelessége, hogy azon dolgozzon: legyen mindenkinek ilyen hazája: legyen ilyen román haza, magyar, kurd, palesztin, zsidó és baszk. S akkor majd lehet szervezni egy másik találkozót egy másik fórumon; azon majd én is ott leszek.
Két házkutatás között üdvözlettel,
Szőcs Géza
Kolozsvár, 1985. október 10.
